7. Érzelmek hullámában

Teljesen egyedül....olyan megnyugtatónak kéne hangozzon, számomra most mégis túl egyedül. A szokásos árnyak amik mellettem vannak kezdenek halványodni, de nem tudom mire vélni...talán Vicktor?....Dehogyis!

Gyorsan ki is vertem a fejemből azokat a veszélyes kósza gondolatokat, emlékképeket, amik életre sarkallnak. Már rég elszakadtam attól a fényesnek látszó világtól, nem fogok visszatérni, hiszen megígértem magamnak...mindig eszembe jut a korai pillanat, amikor kijelentettem, hogy a magány az én terem...

'- Miért nem beszélgetsz néha a többiekkel? - kérdezte édeskedve az előttem álló igazgatónő...13 éves voltam. - Arra várnak hogy odamenj és játssz!

- Nem akarok. - makacskodtam a játszótér padján ülve, magam elé bámulva. Még csak rá se hederítettem. A zsebemben már jó ideje markoltam a fülhallgatómat zenéért esedezve. De nem...előbb még egy prédikáció.

- De miért? - száját lebiggyesztette, nekem pedig kedvem lett volna felállni és faképnél hagyni, de nem tehettem. A kezeim megkötve...

- Mert nincs szükségem társaságra. Sem az övékére, sem a Magáéra, sem máséra. - válaszoltam tömören. Néztem a kortársaimat akik egymás haját húzzák, hintáznak, nevetgélnek, fára másznak, hangosan hahotáznak. Nem vágyom erre.

A nő elképedve nézett rám, majd fáradtan sóhajtott és elillant.'

Valószínűleg gyermeki hisztinek vette az elején, de rá kellett jönnie hogy véresen komolyan gondolom. Igen. Az én világom.

- Szép reggelt Miss King. - lépett elém vidáman jelenlegi igazgatóm. Ezt is imádom. Persze ez csak nyers szarkazmus, valójában nehezen viselem ezt a nagy jó kedvet.

- Jó reggelt. - motyogtam.

- A tegnapi nap folyamán nem írta alá a jelenléti ívet a kései érkezése miatt. Keresse meg Nathanielt, nála van a lista! - majd a DÖK terem felé mutatott öreg, vaskos, de mégis ápolt bőrű mutatóujjával. Unottan bólintottam, majd a szépen kimondott parancsra elbaggyogtam a kék színű ajtóig. Sóhajtva kopogtam be. Kellett két másodperc, mire hallottam egy "Szabad"-ot, ami egy valamit jelenthetett.

Lassan kinyitottam az ajtót, először csak a fejemet dugtam be. Hatalmas felfordulás. Mindenfelé papírkupacok, jegyzettömbök, füzetek, minden amit a lelki szemeink előtt láthatunk. Az íróasztal mögött pedig egy görnyedt hátú szőke ifjú látható, aki ír. Egy kicsit még figyeltem. Szerintem nem észlelte hogy bent vagyok. Beléptem, becsuktam az ajtót, erre felnézett. Szemei alatt karika ült, arca sápadt. Ahogy felállt, feljajdult, az oldalához kapott, nyújtózkodott.

- Szia. - köszöntem halkan. - Nem szeretnék zavarni..

- Szia. Nem zavarsz. - mondta fáradtan. Nagyot sóhajtott. - Miért jöttél? - próbálta erősen fenntartani az érdeklődést, de nem ment.

- Izé...csak azt a jelenléti ívet jöttem aláírni, tovább nem is zavarok.

- Ja, igen....a kérdőív. - majd kirántotta asztala fiókját, kutatott, kutatott és kutatott. Még tovább. Még mindig... - Mindjárt megvan.. - motyogta, majd pár másodperc múlva előhúzott egy papírt. Az íróasztal elé sétált, varázsolt két kupac egymásra helyezésével annyi helyet, hogy alá tudjak írni rajta. Felkapott egy tollat, majd közelebb invitált a jobb kezével. A kacsómba nyomta az íróeszközt, majd a papír egy pontjára bökött.

- Oda? - kérdeztem ismét körülnézve.

- Igen. - kezdett türelmetlenné válni, szóval gyorsan odahajoltam és aláfirkantottam a lapot.

- Köszi. - majd felkapta.

- Figyelj.. - kezdtem bele kicsit halkan, kínosan - Ne hozzak neked egy kávét? - majd oldalra billentettem a fejem. A fiú vonalai meglazultak, nem ráncolta a homlokát.

- Megköszönném. - szögezte le hálásan.

- Rendben...akkor... - majd hátam mögé mutattam a hüvelykujjammal, miszerint mennék. Bólintott egyet, majd megfordult és ismét ment a székére, vissza az asztal mögé, a papírok rengetegébe. Én pedig kimasíroztam, a zsebemben lévő apróval siettem a büfé felé. Út közben Vicktor csatlakozott.

- Otthagytál. - emlékeztetett a tényre idegesen.

- Igen, azt tettem.

- Állj meg egy kicsit. Kérlek.. - mondta kicsit feldúltan. Megtorpantam, mire elém állt.

- Hallgatom. - sürgettem. Szinte robogtam, menni akartam. Nathaniel ott fog elájulni.

- Csak ... azt szeretném tudni....vagy mondani - próbálta válogatni a szavait, hogy valami értelmeset kihozzon belőle - vagy mit tudom én. - adta fel végül. - Csak annyi a kérdésem, hogy mit vétettem. - idegeskedett, toporgott.

- Mert mit vétettél volna? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Sóhajtott.

- Kerülsz.

- De az miért probléma? Te nem ismersz engem és fordítva. És ez nem is fog változni..............

Tíz perc "beszélgetés" után sértődötten indultunk el mindketten. Én az egyik irányba, ő a másikba. Idegesen dobáltam a pénzt az automatába. Két kávé. Remek.

Gondolatoktól zúg a fejem. Olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, ami kicsit bánt. Bánt mert kimondtam, bánt mert megkaptam...két oldalról égető érzés, amitől fehér arcom lángba borul, a vérnyomásom felszökik, megfájdul a fejem. Két kávé. Két kávéért indultam. Az eredmény a két kávé, plusz keresetlen mondatok, amik úgy jöttek mint a levegő. Természetből adódóan. Nem voltam felkészülve. Nem számítottam rá. Meglepett. Ijesztő, elkeserítő érzés. Sose hittem volna hogy megkapom a szín tiszta igazságot amivel tisztában vagyok, mégsem akarom visszahallani. Más se büszke erre a gyávaságra, én se.

- Megjöttem. - rúgtam be a DÖK ajtaját kicsit megnyugodva. Csend....némaság uralja az egész kis szobát, ahol még mindig oly' sok szemét volt, hogy a kupacokat nem tudtam volna két kezemen észben tartani...Becsuktam magam mögött az ajtót könyökkel, majd lassan az íróasztalhoz sétáltam.

Elmosolyodtam. Mintha ismerős lenne ez a szituáció valahonnan, de nem is tudom...

Áthajoltam az íróasztalon.

- Nathanieel.. - suttogtam, miközben gyengén rázogattam a vállát. - Ébresztő. - keltegettem kitartóan.

- Mi? Mi van? Hol vagyok? - kapta fel hirtelen a fejét.

- Semmi baj, csak elaludtál. - hátha megnyugtatja kicsit.

- És....mennyi az idő?- kapkodta riadtan a fejét.

- Nyugi, körülbelül negyed órája hagytalak itt. - tényközlés. Ez megy nekem.

- Ja, akkor nincs semmi baj. - majd hátrahajolt nyugodtabban a székében.

- Nézd, itt a kávé. - böktem rá a műanyag pohárban hozott éltető koffeinre.

- Köszönöm. - mosolyodott el. Nem lett volna szívem itthagyni, tuti nem kelt volna fel egyhamar...akkor pedig a papírmunka nem haladna semmit.

- Segítsek? - mutattam az ujjammal az asztalon lévő egyik stóc felé. - Gondolom nem akarsz itt éjszakázni. Semmi más dolgom nincs. - ez egy csendes elfoglaltság ahol egyedül lehetek a jól megszokott kis hangokkal a fejemben, akikkel jobban ki sem lehetnék békülve.

- Megköszönném. - mosolyodott el hálásan. - Nézd csak! - majd felpattant és a sarokban lévő hat kupachoz sietett. - Rajtuk van az oldalszám. Rendszerezni kéne. Ez egy kupac első oldal - mutatott az egyik stócra. - Ez egy mind második.. - és már máshol járt a keze.

- Okés.

Odasétáltam.

- A suliújság jövő hónapi kiadása. 

- De az nem Peggy dolga?

- Nem. - nevette el magát. - Tudod, arra hivatkozik hogy állandóan anyagot gyűjt.

- Mondjuk nem lehetetlen, ahogy ismerem...mindegy. Akkor ez?

- Igen, ez. - majd hálásan mosolygott. Én odahúztam egy széket a jó magas papírhegyekhez és elkezdtem összefogni, Nathaniel pedig tovább csinálta a saját kis dolgát. Olyan jól esett a hullacsend, hogy az valami hihetetlen. Elvoltam, de egy pillanatra mindig mintha Vicktor idióta szavai visszhangoznának a fejemben. Ilyenkor mindig valami másra gondoltam. Egy festményre, beleolvasgattam az anyagba, vagy valami. Már az utolsó lapokat szedegettem. Fájtak már az ujjaim, meg kicsit a hátam.

Nathaniel adott egy kapcsolót, amivel szépen csatoltam össze az újságokat, hat oldalanként. Egymásra tettem kettőt-hármat hogy elférjek és ne is ömlesszem, a szőke szerint gyors vagyok.

Hirtelen nyílott az ajtó és két ember lépett be rajta. Kentin és Vicktor nézett Nathanielre kicsit szúrósan. Észre se vettek itt a sarokba...komolyan nem látnak. Ugye a férfiak, meg a megfigyelő képességeik...én nem köszöntem, nem szóltam nekik hogy "Hé, tessék csak nézni, én is itt vagyok!" 

Pedig a feketét látva lett volna pár szép mondatom ismét.

- Akkor hova mennek a padok a pincéből? - kérdezte Kentin nagyot sóhajtva.

- Ja, igen...A 'B' terembe vigyétek. - nézett fel Nathaniel a lapokból.

- Az újságok készen vannak? Vinni kéne őket. - toporzékolt Vicktor.

- Csak türelem. - szólaltam meg élesebb hangon, mire mindkét srác odakapta a fejét. - Sziasztok. - köszöntem végül, de inkább Kentin felé nézve, aki visszaintett, de Vicktor csak összeráncolta a homlokát.

- Jé, akkor ezért siettél ennyire el. - jegyezte meg nem túl udavrias hanglejtéssel.

- Tessék, itt vannak az újságok. - álltam fel.

- Köszi a segítséget. - mondta kicsit zavartan Nathaniel.

- Máskor is. - mondtam rá se nézve. Meglepő hogy ekkora a harag..igaz? Én sem hittem volna sose, de kihozta belőlem szimpla tíz perc alatt azt a féle haragot, ami hirtelen minden sérelmet összegyűjtött. Fájnak a sebek...

Megigazítottam felállva a felsőmet, miközben a három fiú épp egyeztettek. Gondolom az igazgató kapta el őket..

Kifelé menet két másodpercre megakadtam a végzős előtt, aki megmagyarázhatatlan folyamatokat indít el bennem. Szúrós szemmel kicsit megráztam a fejem, miszerint fog még neki fájni. Kacsintott egyet, de nem sok köszönet volt benne. Fagyos tekintet, ami próbálta érzékeltetni, 'mit is veszítettem'. Kár neki hogy semmit. Csak végre nem fog hozzám se szólni. Ne is tegye...

Aznap fáradtan, megviselten hagytam el az iskolát. Jól esett a csípős, friss levegő...

(Írói megjegyzés: Vészesen közeledik a blog a 900 oldalmegjelenítéshez, amiért nagyon hálás vagyok. Szinte leírhatatlan érzés, remélem továbbra is érdekelni fog titeket Li sorsa.

Mit mondhattak egymásnak a fiatalok? Mivel tudta Vicktor kivívni Elizabeth haragját? Mi újat mondhatott neki, amit eddig még a lány sem gondolt? Miféle felismerés tört belé?

Minden kiderül a következő részben, ami szombat estefele várható.

Addig is vigyázzatok magatokra, írjatok véleményt, jelezzetek nekem vissza. Építő kritikát szívesen fogadok. 

Sziasztok! ^^)