Veca.~ A MÁSIK TÖRTÉNET MEGNYÍLT

Sziasztok!

Végre kész, megnézhetitek, hogy mire ment el a hétvége (már több is meg van írva). 

A történet a pszichopata gyilkos David és az ártatlan énektanár, Demi között játszódik. A lány élete, érzelmei, vívódása mutatkozik meg a történetben.....

"Lehet-e egyáltalán szeretni egy pszichopata gyilkost, egy állatot? Egy olyan ember méltó erre, aki élvezettel kínoz, tör végtagokat, és másokat is erre tanít?
Én nem tudom.....szerintem nem méltó rá, de igen, igenis lehet szeretni egy ilyen embert. Állandó rettegésben is, mindenhogy....mert a szív sokszor megvonja a vért az agytól, és az nem tud kiteljesedni. A szíven múlik minden. Hogy Ő mit akar.....minden más csak mellékszereplő."

A történet címe: Afraid of....
A bevezetőt (azt, hogy miből eredeztethető a történet) és a prológust már megtekinthetitek a linkre kattintva! Szavazzatok, hogy szerintetek megéri-e folytatni, valamint kommenteljetek, minden véleményre kíváncsi vagyok! ^^

http://afraid-of.blogspot.hu

És a legfontosabb: pénteken jövök a következő résszel, Elizabeth szemszögéből! ;)

Veca.~ Egy másik......

Jelentem, hogy kivételes dolog miatt nem lesz ma (és egész hétvégéb sem) rész. Tudom, ilyen okkal még nem maradt el rész, de NEM IS FOG TÖBB. Viszont nem hiába: egy teljesen egyedülálló, új történettel készülök, amit szeretnék a lehető leghamarabb megtervezni. Kinézet, alapsztori, egy prológus és vagy 3-4 részt meg is szeretnék írni belőle. Erre rámegy a hétvégém, de nem szeretnék felületes részt kiadni a kezem közül, szóval ezért megkérlek titeket, hogy ne haragudjatok. :)

Régóta elképzetem a blog tematikáját.

Előre elárulom: főszreplőnek Demi Lovatót veszek, de nem ff céljából, hanem az arcát és a stílusát vele tudtam azonosítani. :)

Alapja:

Demetria egy chicago-i lány, aki New York-ban próbálkozott meg dalszerző lenni, de nem jött össze, viszont nem vesztett semmit: énektanári képesítésének, fiatalságának, profizmusának és különleges pedagógiai érzékének köszönhetően magánórákat tart borsos órabérért. Viszont ez történetének csak töredékrésze.....magánélete borzasztó. Élettársával szintén New York-ban találkozott, viszont sosem sejtette, hogy ez az ember pszichopata, gyilkos, egy rossz ember, ráadásul tanítványokkal. Fél, minden nap megfordul a fejében, hogy megszökik. De nincs hova menjen, és a szörnyűségek ellenére mégis irgalmatlan vonzalmat érez David iránt. Fél az áldozatoktól a lakásukban, fél a lebukástól, attól, hogy szerelme talán őt is megölheti...... Az ő történetét osztom meg veletek.

A történetben káromkodások, enyhén horrorisztikus jelenetek is előfordulnak majd!

Ettől függetlenül természetesen ugyanúgy, hétvégénként részekkel jövök itt is, szóval mostantól két történettel fogok foglalkozni. Időm - mostmár - kiadja, és ötletekkel tele vagyok Elizabethhel és Demivel kapcsolatosan. :)

Egyszeri alkalom, hogy nincs rész, ezt ünnepélyesen megígérhetem. :)

Remélem még jövőhéten beharangozhatom a történetet.... :)

Addig is jók legyetek, remélem legalább annyira izgatottak vagytok mint én :P

Zenehallgatás gyanánt (kissé az új történetre hangolva). Csináltam hozzá egy magyar fordítást, ami a sajátom, hát....remékem nem fordítottam félre. :)

Egy kis ráhangolásként a történetre...talán egy kis bepillantást enged Demi érzelmeibe és gondolatmeneteibe ....

Tudom, hogy van valami abban, ha elmosolyodsz

Jelentést árasztol a tekintetedből, igen

Felépítettél egy szerelmet, de az a szerelem elbukik

A mennyei részeid a sötéthez fordulnak

Hallgass a szívedre

Amikor Ő keres

Hallgass a szívedre

Nincs más, amit tehetnél

Nem tudom hova mész

És nem tudom miért, de

Hallgass a szívedre

Mielőtt búcsút mondanál Neki.

Néha azt kívánod, bárcsak érne valamit ez a harc

Az értékes pillanatok elvesznek az árapályban, igen

Elsodródtak, és semmi sem az, aminek látszik,

Az érzés, hogy az álmaidhoz tartozol

Hallgass a szívedre

Amikor Ő keres

Hallgass a szívedre

Nincs más, amit tehetnél

Nem tudom hova mész

És nem tudom miért, de

Hallgass a szívedre

Mielőtt búcsút mondanál Neki.

És vannak hangok,

Amelyek hallatni akarják magukat

Annyiszor említetted,

De nm tudod megtalálni a szavakat

A varázslat illatai

Olyan gyönyörűek voltak

A szerelem vadabb volt mint a szél

Hallgass a szívedre

Amikor Ő keres

Hallgass a szívedre

Nincs más, amit tehetnél

Nem tudom hova mész

És nem tudom miért, de

Hallgass a szívedre

Mielőtt búcsút mondanál Neki.

Hallgass a szívedre... 

Nem tudom hova mész

És nem tudom miért, de

hallgass a szívedre

Mielőtt búcsút mondanál Neki….

17. Nincs visszaút.

(Sziasztok! :)

Ahogy ígértem, ez a rész Vicktor szemszögéből fog íródni....

Jó olvasást! ^^)

Vicktor szemszöge:

Mintha csak pislogtam volna. Zavartan néztem körbe. Az ablakon keresztül már látszott, hogy besötétedett. A mellettem fekvő lányra néztem, majd sóhajtva felültem. Mit keresek én itt?

Felültem, és két kezembe temettem zavartan eltorzult arcom....mi a francot művelek ezzel a szegény szerencsétlen lánnyal?

Gondolkodtam....most mi legyen? Megéri ez így?.... Nem tudtam a választ. Olyan igazi kettős érzelmeket váltott ki belőlem ez az egész....mikor megláttam, úgy felcsillant a szemem, mintha egy kisfiú lennék, aki meglátott egy tetszetős játékautót....kell. De ezek a nagybecsű gyerekjátékok végül mindig összetörten, megstrapálva porosodnak a polcon. Mint a gyerek aki hisztizik, megszerzi, elejti, megragasztja, megunja, kidobja....Kidobja....vajon megtenném?

Nem tudtam, hogy mi jár a mellettem fekvő lány fejében...és már lassan én sem voltam tisztában azzal, hogy mi folyik a sajátomban, csak egyben voltam biztos: nem akarom szeretni.....

Éreztem, hogy megmozdul az ágyon, ezért felegyenesedtem, és felé fordultam.

Nyújtózott egyet, majd álmoskásan felült, beletúrt szőke tincseibe és igyekezett hátrakényszeríteni őket: nem jött össze. Rámosolyogtam, mire viszonozta a gesztust, és a telefonjáért nyúlt. Meglepődve nézett rám.

- Mennyi az idő? - kérdeztem meg tőle halkan.

- Fél nyolc... - tűnődött el. Meglepődtem, hiszen körülbelül négy óra körül aludhattunk el.

- Haza kéne mennem. - suttogtam, majd nagyot sóhajtottam. A szüleim már otthon vannak...

- Persze.... - szólalt meg végül zavarodottan - bocsi hogy.... - de nem is tudta, mit sajnál. Megráztam a fejem, majd felálltam. Követett, és lekísért.

Nem kérdeztem meg, hogy merre van fél nyolckor az édesapja, hisz neki is van élete....ráért mg később.

Szűk volt a búcsú, semmi érdekes. Kiléptem az ajtón, elköszönt, majd nehézkesen utánamnézett és becsukta maga után. Én pedig mentem vissza oda, ahonnan jöttem.

A családi házba belépve kísérteties csend fogadott....érdekes.

Körülnéztem...a konyhában, a garázsban, a fürdőben, majd a hálószobájukban. De úgy nézett ki, hogy nem volt egy lélek sem a lakásban.

Egy helyre nem néztem még be....apa dolgozószobája. Oda nem is szerettem menni....betegesen féltem tőle, mint egy kisfiú, akinek a kezére csapnak: nem szabad.

Felmentem inkább az emeletre. Ahogy a húgom szobája előtt haladtam volna el, megtorpantam...sírt. Nagyot sóhajtottam. Nem, nem veszek róla tudomást. De ott álltam az ajtaja előtt, mintha éppen őrködnék, hogy biztos senki se zavarhassa szenvedése közben. Treena mindig is ilyen volt. Hiába próbált beilleszkedni, már kiskorában is megmutatkozott, hogy nem egy társasági ember.

Nem is kérdezek tőle semmit....ha belépnék, valószínűleg megdobna egy vázával. Nem kért belőlem, ahogy a szüleimből sem...sőt, az egész világnak hátat fordított.... mintha Elizabeth legsötétebb oldala kivált volna magából, és ő lenne Treena.

Mert míg El egy kedvesnek is mondható, változásra hajlandó egyén, a húgom meg sem próbált a helyzet magaslatára állni, csak ült bent a szobájában, pityergett, nem volt hangulata semmihez.

Még egyszer az ajtóra pillantottam, majd továbbmentem. A szobám ajtaját csendesen becsuktam magam mögött, és felkapcsoltam a világosságot. Telefonomat az ágyra dobtam, inkább a laptopomat vettem kézbe. Azon jobban el tudok igazodni.

Egyszerűen mindig is vevő voltam ezekre az idióta ötletekre, szóval gyorsan átvettem a pólómat egy kék, kockás ingre, zsebre raktam a pénztárcám, még egy gyors hajbeállítás is belefért.

- Treena, elmentem! - kiabáltam az ajtaja előtt, de nem vártam meg a választ. Itt csak a csontvázam maradt volna, ha én pont a válaszára várok.

- Tökéletes időzítés. - nézett röhögve az órájára. Tényleg negyed óra volt, én pontos embernek tartom magam.

- Mikor nem? - majd mindenkit üdvözöltem, és leültem azok mellé az idióták mellé, akiket a haverjaimnak hívok. A teltház nem is kifejezés....ezeknek csütörtökön ennyi idejük van? Mondjuk nekem is.....jó, ilyenkor kéne diplomatikusan elhalkítanom a gondolataim.

- Se a húgodat, se a csajt nem hoztad. - majd rosszallóan rázta a fejét.

- Hagyjuk már. - röhögtem. - Nem tudom hogy te épp hol hagytad a barátnőd..

- Éppen melyikre gondolsz? - kérdezte flegmán hátradőlve. Csajok, magyarázzátok már meg, hogy mi ennyire "megnyerő" ebben a paradicsomfejű , felfuvalkodott hólyagban? *nevet*

- Mondjuk a maira. 

- Jaaa....felejtős. - megrántotta a vállát, majd beleivott az előtte talpaló sörösüvegbe. - Amúgy meg...komolyan nem értelek. - annyira elmélyült abba, amit mondani akart, hogy kizárta a külvilágot, és erre engem is kényszerített. Teljesen mindegy volt, hiszen a többiek elökörködtek a maguk módján, meg szemezgettek a másik asztalnál ülő lánybandával, osztották el egymás között hogy ki kit csípjen fel azon az estén....

- Mert? - kérdeztem, majd elvettem egy üveg sört az asztal közepéről, ami bontatlan volt. Velünk már így voltak csak, kihordtak pár üveggel és hagytak egy sörbontót. Felbontottam amit megfogtam, és belekortyoltam.

- Mert itt van egy csomó jó csaj....jobb mint az a szőke.....nem tudom hogy hívják.

- Elizabeth. - javítottam ki.

- Igen. Elizabeth. - mondta unottan - Szóval....körbetáncolod, pörögsz a fejeden, és semmi. - majd felnevetett, és széttárta a karjait. - Itt meg csettintesz, és megvan!

- De lusta valaki! - majd megcsóváltam a fejem. - Épp ez a lényege....nem az olcsó árut választom. - majd ismét az üvegért nyúltam. Castiel igen komolyan nézett, mintha megsértettem volna.

- Ez se olcsó. - nézett komolyan. Oké, egy ilyen éjszakás kalandra eléggé rámegy a pénztárcája, de szerintem felfogta hogy nem úgy értettem...

- Tudod, hogy nem így....

- Hagyd. Azt hiszed hogy tudsz bármit is a témáról? - majd vigyorogva kiegyenesedett. Bólintottam. Valamit már forgat a fejében. - Hagyjuk már, a húgodat is fel tudnám szedni! 

- Merész kijelentés.

- Fogadsz? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, és már a kezét nyújtotta volna.

- Nem. - már ezerszer próbálkozott hasonlóval. Szerette volna megkörnyékezni Treenat. De én mint mindig, most is hatalmas akadály vagyok a számára... - Eszedbe ne jusson, mert kitöröm a két kezed. - és bár viccelődtünk, nagyon is komoly volt....inkább visszadőlt. - De meglátod.. - majd előredőltem - hogy a belefektetett munkámnak meglesz a gyümölcse. - utaltam vissza Elizabethre.

- Én mondom neked, hagy hibát követsz el. - majd sóhajtott. - Ha most komolyan felszeded, házisárkány lesz, nem mész majd sehova, nincs több csajozás... - próbált elrettenteni. - Megállapodni? Hülyeség. Esetleg ha gyorsan dobod, akkor noncs gáz, szórakoztál egyet, jó volt, de annyi.

- Igen, erre már én is gondoltam....

- És?

- Még nem tudom. - vállat vontam. Ez a "komoly kapcsolat" gondolat elrettentő volt számomra. - Eddig nem készülök megtartani.

- Szánalom? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nem is az... - néztem bizonytalanul - hanem....passz.

- Nemhogy a húgodon segítenél, haver....

- Aki nem hagyja, annak nem tudok. - szögeztem le. Reménykedtem, hogy hagyja a témát, mert érzékeny pont nekem ez az egész.....igen, cserben hagytam, de annál nagyobb a büszkeségem, minthogy a megbocsátásáért könyörögjek. - Mindegy. - zártam le. - A lényeg az, hogy ezzel az Elizabeth-üggyel majd lesz valami. Így jobban belegondolva, bárcsak hagytam volna. - most már ez van, benne vagyok a témában, de talán nem is baj. 

- Mindegy, a vége nem neked fog fájni, a nők meg szinte élvezik ha dobják őket. - majd letette az immár üres üveget, és nyúlt a következőért. Annyira közömbösen tud beszélni a témáról, de az én tenyerem leizzadt, és gyötört a bűntudat: belekeveredtem Elizabeth életébe, és nem tudok visszafordulni....a mai nap után nem.

(Sziasztok!

Felbukkant egy új szereplő: Treena. 

Treena karakterét nem én találtam ki! A blogajánlóban is szerepel az IMPOSSIBLE, amit bloggerina barátnőm ír. Treena egy olyan lány, aki elfordult a világtól a csalódások miatt. Nincsenek barátai, már nem bízik senkiben.....de lehet, hogy ennek nem kell örökké így maradnia. Olvassatok bele, én imádom! :)

Vannak egybeesések a kapcsolatok közt, de én csupán Treena nevét és személyiségét használtam fel a történetemhez.

Szóval köszönöm Vivnek, hogy felajánlotta nekem a karakterét! ^_^ Nézzetek be hozzá is! :*

impossiblemydear.blogspot.hu

Remélem tetszett a rész, kommenteljetek, kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Új rész hamarosan! :*)

Veca.~ A magyar költészet napja :)

Szép estét! :)
Elnézést, hogy ma nem jöttem a 17. résszel, de sajnos használható gép nélkül maradtam a tegnapi reggel folyamán, amit csak most kaptam vissza egy karbantartás után. :)
Ezért holnap (valószínűleg délután) tudom kitenni a részt...

De addig is, szeretném megemlíteni, hogy április 11-e van: a magyar költészet napja.
Sajnos sokan nem érdeklődnek a versek iránt. Én szeretem őket, bár kevés időt szánok rá.
De azért itt van az én egyik személyes kedvencem, ami még évekkel ezelőtt került a szemem elé, és aznap jöttem rá, hogy szerintem milyen a jó vers.
Elgondolkodtam utána, kész transzban voltam, egész filozófiamenetet indított el bennem ez a hét versszak....ahhoz képest, hogy mindössze nyolcéves fejjel rohant velem szembe egy régi verseskötetből, a könyvtárból, amikor egy József Attila verseskötetet kerestem valójában....érdekes, "csak úgy" levettem egy könyvet, és kinyitottam.... ez az a vers. És nagy nyomot hagyott bennem, máig is nevetek a szerencsés véletlenen...
És ez a vers egy Vörösmarty költemény.

Ti is osszátok meg barátaitokkal, ismerőseitekkel kedvenc verseiteket, néha meg is lepődhettek, ki mivel állhat elő... :)

Vörösmarty Mihály
A VÉN CIGÁNY

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vízen?
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
És keményen mint a jég verése,
Oda lett az emberek vetése —
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de még se, — hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derűljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

(1854)

16. Köztünk a világ....bennünk a világ.

Megfagyva ültem ott. Végre bevallottam a világnak! Miért telt ennyi időbe, hogy beszélni merjek róla?

Hátradőltem, és behunytam a szemeim. Mintha napsugarakban fürdenék. Változás lágy szellője csapta meg az arcom, felsóhajtottam. Annyira jól esik....és annyira tehetetlennek még sosem éreztem magam. Támadhatóvá váltam, és nem volt olyan kegyetlen érzés, mint ahogy elképzeltem.

Kockázat nélkül nincs semmije az embernek...erre is akkor kellett rájönnöm. Kaphatok mostantól mindent: hideget, meleget, valaki biztos leszúrja majd a zavaimat, de talán valaki még megköszöni....

Még csak délután három óra van....a többi jelölt még biztos nincs otthon. Van kivel elmenniük kávézni, van kivel tanulniuk, kit ölelniük....én pedig itt ülök ebben a rideg szobában, és örülök magamnak. 

Mert eddig is egyedül voltam. És hogy ezután is így marad-e, azt még nem tudhatom. 

Negyed óra, és már az ebéd fölött ültem. Gondolkodva kanalaztam a krémlevest. Piszkáltam, csak néha emeltem a számhoz a kanalat.

- Másodikat nem kérsz? - kérdezte aggódva anyukám, mikor eltoltam az üres tányért.

- Nem... - válaszoltam még mindig a belső hangjaimtól vezérelve.

- Ne viccelődj! Ettél fél kanál levest... Ez nem elég!

- Anya, jól laktam. - majd határozottan felálltam az asztaltól. - Megnézed? - kérdeztem. A csengő hangosan berregett. Bólintott, és távozott a konyhából. Egy pohárért nyújtottam a kezem.

"Csókolom. Elizabeth itthon van?" Ez Vicktor hangja...lihegett, mint aki futott. Hangjában izgatottság volt, mint egy kisgyerek, aki majd' kiugrik a bőréből.

- Szia. Persze. Lépj beljebb.... - válaszolt anya kis gondolkodás után. Elővettem még egy poharat. Láttam a srác belépő alakját, miután az előtérben levette a cipőjét... körülnézett, majd amikor meglátta, hogy a konyhából figyeltem halvány mosollyal, felém baktatott.

- Szia.

- Na, milyen volt? - kérdeztem egy kisebb mosollyal az arcomon. A köszönést teljesen feleslegesnek tartottam, ő amúgy sem arra kíváncsi.

- Egyszerűen.... - majd inkább kihúzott egy széket, és ráült. - Egyszerűen csodás. - majd elmosolyodott.

- Kérsz inni?

- Várj! - vágott azonnal a mondatom végébe. - Neked ez az első kérdésed, mikor idáig vágtattam? - kérdezte kissé felháborodva, előrehajolva. - Amúgy igen. - majd kissé megrázkódva a nevetéstől visszatelepedett. Széles hátát a szék támlája tartotta.

Nevetve öntöttem neki és magamnak is egy-egy 7Up-ot. Letettem elé a poharat. Ivott két kortyot, majd letette az üvegpoharat.

- Köszönöm.

- Szívesen. - tártam szét kissé esetlenül a karom. - Nem iszod meg? - kérdeztem zavaromban körülnézve.

- Jaj, nem úgy értettem. - nevette el magát. - Köszönöm hogy megcsináltad a vidit. Köszönöm, hogy megcsináltad, és hogy eljuttattad ezt olyan személynek, aki feltette a netre. - hadarta levegő nélkül, indulatosan.

- Muszáj volt. - mosolyodtam el titokzatosan.

- Nem érdekes. Annyi biztos, hogy ez el fog terjedni. - mosolygott magabiztosan, mire én inkább elvörösödtem.

- Igen? - nyikkantam meg zavaromban. - Én csak....azt akarom, hogy más ne menjen át olyasmikon, mint amikről szó volt...

- Igen, az is igaz. - szólalt meg unottan.

Anyukám hallgatózott. Kiszúrtam, ahogy csendben ül a kanapén, és nem csinál semmit. Ez Vicktor hátam mögött történt.

- Nem megyünk fel inkább a szobámba? - kérdeztem, miközben arra szegtem a fejem. Vicktor azonnal megfordult, majd visszanézett rám.

- Ha neked úgy jobb, akkor mehetünk. - majd kedves tekintettel felállt, betolta a széket.

- Ráérsz most? Van időd?

- Az egész délutánom a tied. - mosolyodott el. Helyeslően bólintottam, és két chipset és egy Pepsit is fogtam.

- Jól felpakoltál. - nevetett.

- Ha más nem, legalább ott lesz, és nem kell érte mindig rohangálnom. - rántottam meg a vállam. Igen, ez kielégítő válasz lehetett számára, mert inkább csak várta, hogy elindultunk. Láttam, ahogy bámészkodik, miközben a lakásban haladunk. Anyámra rá sem néztem.

- És íme, az én kis birodalmam! - majd nevetve kitártam előtte az ajtókat. Nem tudom miért, de olyan boldogság töltött el, amilyen még soha azelőtt....éreztem, ahogy az évekig visszafojtott nevetés és mosoly hirtelen felszökik a lelkemben, és megmutatkozik....ha a világnak nem is, az engem követő srácnak mindenkép...

Belépett.

- Takaros. - majd tovább lépdelt. Megnézte a tökéletesen kidekorálatlan könyvespolcom, és közben mosolyogva gondolkodott valamin.

- Kicsit üres, elhagyatott, meg minden.....de legalább az enyém. - majd sóhajtva leültem az ágyra. Az éjjeliszekrényem alsó, termetes részéből elővettem egy tálat, és beleborítottam a két zacskó tartalmát, majd a két pohárral és az üdítővel együtt az apró szekrény tetején kaptak helyet. - Mit nézel ott? - kérdeztem felállva, és mögé sétálva. A háta mögül, a válla fölött kukucskáltam. Nem láttam semmit. Csak a polcot, a könyveket....és ennyi. Megfordult, és felemelte a karjaimat, majd tanulmányozta a csuklóimat. Mosolyogva fogadta, hogy a tőle kapott karkötő még mindig ott díszeleg. - Zhanyzáskor sem veszem le. - suttogtam szégyenlősen bevallva. - helyeslően bólintott, majd elengedte a karjaimat.

- A lányok szoktak villogni az ékszereikkel....ez érdekes. A tieid? - krédezte teljes kíváncsisággal.

- Mégis kinek villogjak velük? - kérdeztem hitetlenkedve. Felscaptam atz ágyneműtartót, amiben dobozok voltak. A legkisebbet elővettem, megöröltem tetejét a vastag portól. - Nagyon régen nem vettem elő. - mondtam elgondolkodva. Van két füldbevalóm, meg mostmár a karkötőm, amit mindig viselek. - Ez se sok, de van pár.... - megráztam, hogy hallja: valami csak csörög benne. Visszatettem a helyére. - Egy év múlva majd megint előveszem hogy megrázzam. - nevettem, és megigazítottam a lepedőt, mert felcsúszottt az ágyon a takaróval együtt. A fürdőszobámba mentem, és megmostam a kezemet. Láttam a kistükörben, hogy Vicktor megáll mögöttem, és mindketten a tükörképünket bámultuk.

- Ami megvan bennem, az megvan benned... - idézett egészen halkan a videómból. Elképedve figyeltem arcmozdulatait. Letekintett a földre, majd ismét fel, a tükörbe meredt...ott találkozott a tükör felületén tekintetünk. Annyira belemerültem az érzetbe és a pillanatba....mintha tökéletes lett volna....mintha így kellett volna lennie.

- Vicktor... - szólítottam meg halkan.

- Pardon. - majd azonnal egy nagy lépést tett hátra, és én megfordultam. - Bocsánat. - megráztam elmosolyodva a fejem, majd meglepetésszerűen még nedves kezemet felé csaptam, amivel vizet fröcsköltem rá. - Igen? - kérdezte nevetve. Ezzel kezdi az ostoba kis játékait, amiket szeretek... Majd közeledett. Ugyanúgy, mint a parkban....bár most fel voltam készülve....de nem futottam. Hagytam, hogy elém lépjen, hogy kerülgessen, közben pedig előre meredtem. - Szóval passzív a kisasszony? - kérdezte kihívóan. Nehéz volt arcizmaimat kordában tartani, de sikerült. Hirtelen megfordultam, és kisétáltam. - Váááárj! - jött utánam.

- Valami baj van? - kérdeztem mostmár én kihívóan.

- Ennek nem így kéne lennie! - magyarázkodott. - Most neked szaladnod kéne, hogy elkaphassalak és legyőzhesselek! - magyarázta, akár egy tízéves kisfiú a vele egykorú kislánynak a foci szabályait...elmosolyodtam.

- Neked kéne egy kistesó. - szögeztem le. Szerintem roppant pontos megállapításnak bizonyult.

- Igen, de azonnal legyen kilencéves! - szólított fel nevetve.

- Kilencéves kis testvér rendel! - szólaltam meg diadalmasan, jobb kezemet a levegőbe csapva.

- De te is jó leszel, téged is jó nyirbálni. - vonta meg a vállát.

- Kösz. - majd leültem. 

- Nem nézzük meg hogy mennyien látták a videót? - komolyodott meg hirtelen.

- Nem.....ne. - nyugtáztam. - Nem érdekel. - vontam meg a vállam. Leült mellém. 

- Legalább az üzeneteidet nézd meg.... - kérlelt, mire kapásból kinevettem.

- Nekem nem üzen soha senki. - emeltem ki, mire kidőlt az ágyamon. 

- Esküszöm nem értem az embereket.... - gondolkodott el. Csendben ültem mellettem. - Nem fekszel mellém? - kérdezte olyan lazán, mintha annyit kérdett volna, hogy mennyi az idő.

- Akarod mondani...izé...

- Ne gondolkodj annyit. Csak...így olyan megnyugtató.

Féltem. Zavarban voltam, már így is közel voltunk. De eleget tettem a kérésének, és ledőltem mellé, vele szembe. A párnáért nyúltam, kettőnk fejének elég volt. Pár centiméter lélegzőterületünk maradt egymás közt, de nem akartam kombinálni, vagy többnek tulajdonítani a pillanatot, mint ő. Hiba lett volna.

- Tényleg megnyugtató. - mosolyodtam el kissé elpilledve. Köztünk pihenő kézfejemre helyezte a sajátját, és lehunytuk a szemünket. Miközben csukott szemmel álmodoztam, fel kellett fedeznem: tényleg elaludt. Egyenletes szuszogására elmosolyodtam, és engem is elnyomott a rózsaszín felhős álom....

(Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Ha észrevételetek van kommenteljetek, jelezzetek nekem! 

További közérdekű: a következő rész Vicktor szemszögéből fog íródni...remélem ti is legalább annyira várjátok mint én.. :)

Valószínűleg szombaton érkezik majd ez a bizonyos 17. folytatása a történetnek...előfordulhat hogy előbb, ezért ajánlatos figyelni a blogot! :)

Sziasztok! :*)

15. Ezt Nektek üzenem!

(Sziasztok! Elérkezett a 15. rész, és már nagyon vártam, hogy írhassak egy ilyet... amit gondolok. Elizabeth karaktere nagyon fontos...és úgy érzem, hogy egy hatalmas mérföldkő ez a jellemfejlődésében. Ez egy üzenet Nektek is, mindenkinek, hogy ne féljetek belevágni semmibe! :)

Sajátos példám van arra nekem is, hogy sokszor annyira nem hisznek Benned az emberek, hogy már lassan a saját magadba fektetett hited is elvész. És hiába küzdesz, ez akkor is hátrány! És lehet, hogy ezen bukik el az egész....erre épül a rész: Soha ne mondjátok hogy soha, és kezdjetek neki, mert nincs mit vesztenetek! Minden helyzet tapasztalatot von le maga után, amire még a későbbiekben szükségetek lesz.

Remélem, tetszeni fog a rész a lányoknak, akik a mai nap után biztos nem hervadoznak, és a fiúknak, akik gondoskodtak a locsolásról.

Veca.~)

Telt az idő. Nem láttam egész nap senkit. Sem Nathanielt, sem Vicktort, senkit. Mindenki elűnt az előtérből. Amire koncentráltam, az a saját kis gondolatvilágom volt. 

A bálkirálynős felhajtásról....az önbizalomról....a problémákról....az életet alkotó kis mozzanatokról. Minden tárgy, tompult hang csupán egy kis rezzenet volt, ami az életet jelentette a saját világom körül. Majdnem olyan, mint ahogy mindig is éltem....csak épp visszásan.

Régebben a belső kis életem volt tompa, a Nagy Egész zsibolygott fülemben. Éreztem a padlón a cipők dobogását...de most még az is zsibbaztóvá vált....ahogy minden más vele együtt, és az élet mellett ilyenkor feltűnt az elmúlás....vajon sok-sok év múlva is ilyen lesz? Vajon ugyanígy fog rengni ez az épület? Lesz egyáltalán a jövőben Sweet Amoris? És a kontinens? Az univerzum?...

Nem sokszor gondolunk bele, pedig annyira el lehet mélyedni a témában...gondolkodásra, találgatásra, szinte már bizonyítékok keresésre ösztönöz. Minduntalan életigenlő....másoknak. Az embereket az elmúlás veszélye és félelme sarkallja arra, hogy éljenek....rohanjanak, ne aludjanak. Arra lesz idő, ha mind elhagyjuk az életet....

- Elizabeth! - éppen becsuktam a szekrényemet, amikor Peggy szólított meg, és futott mellém. - Várj!

- Siess, mert indulnék haza. - rá se néztem, halkan behajtottam a kis tárolót. Már felé tekintettem.

- Figyelj....nincs szükség a cikkre. Másra kérlek. - mondta levegőt kapkodva, kifújva, szinte fulldokolva.

- Nem értelek. Neked nem kell cikk?

- Nem. Tudod....fejlődünk a technikával...nem igaz? - rántotta meg a vállát szórakozottan. Mintha ő nem is ezt szeretné. Kényszeredetten mozdult a keze, fél lépést hátrált. - Szóval....fel tudsz venni otthon egy videót? - unottan bólintottam. - Remek. - vágta rá, majd elővett egy cetlit. - Azt szeretném...ha beszélnél valamiről. Akármiről....az iskola tanulóihoz, az internetezőkhöz. Ami érdekel...vagy amit fontosnak tartasz...vagy mutatkozz be. 

- Csináljak propagandát?

- Valami olyasmi. - nyugtázta. - Na....az a lényeg, hogy még ma megcsinálnád és elküldenéd?

- Hova kerülne fel?.....Gondolom nem otthoni nézegetésre kell neked.

- Nem. Természetesen nem. A suli hivatalos oldalán, a Facebook oldalán és a YouTube csatornáján. - nagyot nyeltem. Nem tetszik ez nekem. 

"- .... Csak adj egy esélyt....rendben? ............ Tudom mit csinálok!"

Dehogy tudod, Vicktor....dehogy tudod.

- Rendben. - sóhajtottam, majd a kezembe nyomott egy kis cetlit az e-mail címével.

- Ide várom...ma hatig. Köszi. - majd intett, sarkon fordult, és a szokásos lendületességétől eltérően most inkább csak vonszolta magát..... Beszéljek valamiről? Mégis miről? Miről tudnék én beszélni? 

Hazáig gondolkodtam, majd ahogy beléptem az ajtón, anyát láttam meg. Talán ő tud segíteni...

- Szia Kincsem! - mosolygott, hogy az ő Kicsi Lánya végre hazaért, és nem kell nélkülöznie.

- Anya, segítened kell! - levettem azt a híres lakkcipőt. Rendezetlenül eldőlt a balos része, de meggazítása nélkül mentem be, és ültem a kanapéra.

- Mondd! - majd abbahagyta a portörlést, és felém fordult. Az előttem lévő kandalló tetejét tisztogatja. Már ropogott benne a tűz, de leginkább dísz, hiszen főleg gázfűtéssel oldjuk meg a téli hideg elleni küzdelmet.

- Ha valamiről beszélhetnél a világnak....mi lenne az? - kérdeztem kíváncsian, kicsit elgondolkodva, kigombolkózva a kabátomból.

- Akármiről? - majd elgondolkodott. Láttam a tekintetében, hogy sosem hitte volna, hogy ilyen kérdést is felteszek neki. Pedig ő aztán mindig mindenre fel van készülve. - Talán....talán...nem. - majd elnevette magát. - Nem tudom, Li. Miért kérded?

- Anya, segíts, mert fontos. - morogtam, mire ő is elkomorodott.

- Beszélned kell valamiről? Beszélj valami olyanról, ami számodra fontos téma...amiről van teljesen kialakult véleményed. Amivel kapcsolatosan szívesen kifejted a véleményed, de úgy, hogy máséra is nyitott vagy. - majd folytatta a munkát, és várt a válaszomra. Elgondolkodtam.

- Nem is hülyeség... - szinte tátogtam magam elé bámulva, elgondolkodva. Fontos....fontos nekem. Másnak is biztos fontos...mindenkinek van róla véleménye. - Megvan. - szólaltam meg mosolyogva, majd felpattantam, és adtam egy puszit hátulról anya arcára. - Köszi, király vagy! - lelkesedtem, mire meglepődött.

- Mondj valami olyat, amit nem tudok. - mosolygott, majd elkezdtem felrohanmni a lépcsőn a szobámba.

- Várj! Nem ebédelsz? - kiabált fel utánam. - Az is fontos! - figyelmeztetett. Számára mindig is nagyon fontos volt hogy eleget egyek. Mindig félt, hogy esetleg éhes maradok....gondoskodó, de elfordul bizonyos problémák elől, amit helytelennek tartok.

- Majd jövök, ha éhes vagyok! - nyugtáztam már a szobámból kiabálva, és bekapcsoltam a számítógépem, ami egyébként igen keveset van használva, de most akkor is kezelésbe veszem, hiszen a webcamera szépen be van állítva, izzítva, működésre kész.

Ez azért szükséges, mert édesapám üzleti útjain így kommunikálunk esténként....vagyis beszélgetnek anyuval, én pedig minden nap kijelenthetem, hogy semmi nem volt a suliban...

Felvevő, felvétel....felvétel....oké, meg kell fésülködnöm.

Felkészültnek éreztem magam. Egy elegánsabb fehér ing, türhető haj, elég ambíció. Tudom, hogy mit akarok mondani, és hogyan akarom csinálni...

Megköszörültem a torkom, magam mellé tettem egy palack vizet, hogy ne lássa a kamera. Mögöttem csak barackszínű falam volt. Jó.

Nehéz. Elindítottam a felvételt. Annyira nehéz a kamerának beszélni...mintha jajvesződnél csupán a Nehénagy semminek. Többször újra kellett indítanom, mire normálisan be tudtam mutatkozni. Nehéz volt.

Érzelmeket átadni a figyelő kamerának....tényleg keményebb mint gondoltam.

Összeszenvedtem. Vége. Fél óra erre a kb. öt perces szösszenetre, de készen volt.... 

- Még nem küldhetem el. - motyogtam zavaromban. - Valakinek látnia kell. Anya? Nem....semmiképp. Vicktor?....A szemem elé se kerüljön! De akkor ki?

Én. Nekem kell megítélnem, hogy jó lett-e...

Nehezn írtam be az e-mail címet. Igen, elkezdtem félni....mit gondolnak majd erről?... Küldés.

És vártam...és tovább. És állandóan csak frissítettem az oldalakat, hátha megjelenik valami. Még senki nem csinált semmit. Majd úgy negyed óra múlva...megláttam.

"A Sweet Amoris Gimnázium bálkirálynőjelöltje, Elizabeth Kint, 11/A osztályos tanuló."

Nagyot sóhajtottam, majd ismét elindítottam a felvételt...látnom kellett!

"- Sziasztok. - intettem egy kicsit bizonytalanul. - A nevem Elizabeth King. Lehet, hogy ez a név nektek nem sokat mond, de azoknak üzenem, akik Sweet Amorisosok: egy suliba járunk. - mosolyogtam sejtelmesen, nem sokon múlt hogy nevessek is hozzá. - Szóval...arra kértek, hogy beszéljek nektek....nem panaszkodás céljából akarom...csak azt szeretném, ha látnátok, hogy milyen egy kirekesztett napja. Tudjátok... - majd nagy levegőt vettem - a filmek a felületi érzést egész szépen elkapják, de valójában nem tudnak mélyebbre ásni a témában, ha egyszer nem tudják, hogy milyen...és még szerelmet bele se kavartam. Szóval összességében jól közelítik meg, csak annyira felszínesen, hogy szinte hazudnak. A kirekesztett minden napja ugyanúgy kezdődik...sehogyan. Míg felöktözik, ezer darabra törik a szíve, mert nincs kinek kiöltöznie, sminkelnie, nincs aki észrevenné bármilyen erőfeszítését, ezért hagyja az egészet a francba. A tükörben szürkeség....viszont a sírás egyfajta megaláztatás közösségben, és ezt még mi is felfogjuk. És bár más valószínűleg észre se venné, mi érezzük magunkon a szégyent. Nem gondolunk már rá, de mindig ott van velünk az egyedüllét. A buszon egyedül ül, vagy egyedül gyalogol, az ő döntése. Én mindig a sétát választottam...akkor maamban vagyok egyedül, nem közösségben, ami még mindig könnyebb. Aztán beérek...nincs aki reggel köszönjön a nagyon aranyos DÖK elnökön kívül....valószínűleg ő is csak illedelmességből int oda. De ennyi. És ekkor érzem, hogy közösségben vagyok egyedül...a lehető legrosszabb. Igazából mindenki szokott ilyet érezni...odaálltok egy körbe, és senki sem szól hozzád. Még ha tudod is, hogy mia  téma, nem tudsz hozzászólni, mert azonnal a szavadbavág valaki, és elkeseredsz. Ugyanilyen, csak hosszútávon...egyedül vagy, nincs aki melléd üljön a padban. Te vagy a fura csaj, és akkor te biztos egy boszorkány vagy, vagy akármi...mert más vagy. Mert nem találtad meg időben a helyed.... És sokszor elgondolkodunk rajta, mi, szerencsétlenek, hogy miért. Ha kérdezni kéne, mindig a miért hozódna fel. És nem tudjuk a választ. Én... annak tudtam mindig be, hogy nincs különösebb szépségem, nem vagyok tehetséges vagy megnyerő...és ezért szerethető sem. És mindennapossá válik ez. Hogy egy pokol mélyére kívánt, csúnya, szerethetetlen valaki vagy, aki csak azért van a világ tetején a többivel, mert kellenek kis árnyak...kis szellemek, akiket nem lát senki. És olyan nehezen változik az ember véleménye. - ahogy mondtam a szavakat, egyre jobban belemerültem, bár tudtam, hogy nem vagyok képes érthetően elmagyarázni...abból regény születne, ők pedig lehet hogy nem is kíváncsiak erre a kis vallomásra. - Mert berögződik, és elhiszed magadnak, hogy egy senki vagy.... A nevem Elizabeth. Én....az én személyiségem, életem egy kis része ott van a tiétekben is...mindennyiunkban. Mert mindenkinek van rossz napja. És mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor ugyanígy érzi magát...ami megvan bennem, az megvan benned ...és amikor erre a pontra jutsz..vagy ha már ott vagy, azt szeretném, ha sosem felejtenéd el: csodás vagy. - mosolyodtam el. - Mindenki, egytől egyig....káprázatos. Nem hiába vagy itt, szeretném ha ez mindig eszedbe jutna. Akármekkora problémád is van, az a tied, és megoldásra vár! Még ha a többi ember ki is nevet, akkor is menj, és csináld, oldd meg! Mert képes vagy rá! Mindenre. A múlt pedig nem hiába van ott, ahol van....valahol az idő fogságában. Nem bánthat. Emlékezni persze kell, az az egészséges...de csak a jelent és a jövőt tudod befolyásolni. Szóval sose felejtsd el hogy ki vagy és hogy mi a célod...vágj neki. És te...aki most ezt pásztázod! Semmi sem lehetetlen, szóval soha ne mondd hogy soha. Ha nem támogat senki, jusson eszedbe az, hogy én itt...valahol... - majd a szívem felé böktem - bízok a sikeredben! Elizabeth King voltam...és ha szeretnél velem beszélgetni, engem mindig megtalálsz!....."

14. Miért nem foglalkozik mindenki a saját életével?

A pinceajtó előtt voltunk, nyitotta az ajtót, mire Vicktort láttam.

Hatalmasat rántottam a kezemen, majd dühösen a srác léptem. Kezem ökölbe szorult.

- Mi a francot műveltél? - kérdeztem villámló tekintettel. Peggy a hátam mögött maradt, gondolom ezt is jegyzi, hogy megírhassa, és jó kis hírneve legyen belőle. Szánalom.

- Szia. Látom már tudod.... - gondolkodott el, de nem is zavartatta magát. Testtartása, arcvonalai nyugodtak voltak...

- Igen, képzeld... Nem lett volna kicsit tapintatosabb ha előbb engem is megkérdezel? - csípőre raktam a kezem, és vádló pillantásokkal sűrűn pislogtam.

- Nem hagytad volna... - mondta a cipőjét méregetve, egészen halkan, mintha csak magában motyogna, és szeretné, ha nem venné észre senki.

- Látod? Pont ez az! - csattantam fel. - Nem is értem mi járt a fejedben! Egyszerűen hihetetlen vagy! - nem kiabáltam. Inkább sziszegtem, mint egy kígyó. Nem mertem megemelni a hangomat....annyian néztek volna rám.... annyira szánalmas lett volna...moderáltam magam. - Mi volt ezzel a célod?

- Tudod...úgy gondoltam, jót tenne neked... - felhúztam a szemöldököm, és érdeklődve figyeltem... jót? Ez minden, csak nem jó te balfék! - mert....a te életedben ahogy észrevettem soha semmi sem változik. Mindig ugyanaz....mintha minden egyes nap ugyanaz lenne....nem?

- Egy ideig így volt... - motyogtam... Amíg meg nem láttalak azon a padon... 

- Mindegy. - nyugtázta - Szerintem ez a választás kicsit meghozná az önbizalmad...

- Mert nem tűnök magabiztosnak? - húztam ki magam. A számat ösztönösen összeszorítottam, nehogy bármi meggondolatlan törjön fel a hangszálaimból.

- Nem. - nézett egyenesen a szemembe. - Annak akarsz tűnni. Kis különc akarsz lenni, de közben annyira azon filózol hogy mit gondolnak rólad...

- Tévedsz! - vágtam a szavába. Már nem létezett a körülöttünk zajongó világ, csak ő. Nem néztem körül. Talán Peggy még mindig itt áll... Ösztönösen hátranéztem. Nem....sehol sincs.

- Valóban? - nevette el magát kételkedően. Félrebillentettem a fejem...ezt biztos nem kérdezte komolyan. Zavartan körülnéztem. Mit válaszoljak? Igen is eszembe szokott jutni, hogy mi járhat a többiek fejében....de nem velem kapcsolatosan.

- Számukra én épp hogy csak létezem. - emlékeztettem a tényre. Nagy levegőt vett, majd szép lassan kifújta. Továbbra sem siet. 

- Látod? Kimondtad a lényeget. - ismét halk volt, pedig az előbb egészen felerősödött enyhén rekedtes, mély hangja. - Miért akarsz örökké egy burokban élni? - semmi válasz. - Mondjuk mert élvezed, hogy szenvedsz? - annyira nyugtázóan mondta. Mintha költői kérdés lett volna. Mintha már gondolkodott volna ezen. - Pedig egyáltalán nem jó dolog, ezt te is tudod. 

- Én sem szólok bele hogy mit csinálj!

- Tudod mit? Akkor ezen változtatunk! - mondta hirtelen felindulásból. Biztos nem gondolja komolyan. Ő szabad...nem hagyná, hogy valaki azt csinálja vele, amit most tesz velem...

- Kétlem.

- Hagyjuk.....csak adj egy esélyt....rendben? - keresztbe fontam a karjaimat, s a szemem forgattam. - Kérlek. - szinte már suttogta. Sóhajtva felnéztem rá, ismét. - Egy. Esély. - kihangsúlyoztam a számot. - Remélem nem szúrod el...kár lenne. - fejtettem ki sóhajtva. Monoton hanglejtéssel..

- Tudom mit csinálok. - húzta ki magát magabiztosan.

- Rendben....majd meglátjuk. - majd megigazítottam a vállamon a táskámat. - Órám lesz. - majd végignéztem magamon. Még kabátban ácsorogtam. A plusz nehezékek letettem magam mellé a földre, és elkezdtem kigombolni a kabátomat.

- Tudom. Nekem is...

- Gondoltam. - majd levetettem magamról a fekete-fehér szövetkabátom, és a bal karomra tettem. Felvettem a táskám. - Remélem igazad lesz. - majd köszönés nélkül sarkon fordultam, és elindultam az emeletre, a kémia laborba. Még van húsz percem az óra kezdetéig. Leültem, elővettem a könyvemet, és erősen tanulmányozni kezdtem a tananyagot. Egy szót sem tanultam, féltem a feleltetéstől. 

"Etil-alkohol vagy etanol: C2H5—OH Dipólusos, hidrogénkötésre képes. Színtelen, jellegzetes szagú folyadék, vízzel korlátlanul elegyedik, számos szerves oldószerrel is kitűnően elegyedik (apoláris szénhidrogéncsoport). A szeszesitalok alkotórésze. Semleges kémhatású. Meggyújtva kékes lánggal elég. Tűzveszélyes anyag! 

C2H5—OH + 3O2 = 2CO2 + 3H2O" 

 Letettem a könyvet a padra, és felnéztem.
- Nathaniel? Most mit szeretnél? - kérdeztem szarkasztikusan. - Éppen mit csináltam?
- Beszélhetnénk? - kérdezte óvatosan körülnézve, és megköszörülte a torkát. Vállat vontam, majd lassan felálltam, és kimentünk a terem elé.
- Elizabeth... - szólított meg óvatosan. - Csak arra szeretnélek kérni, hogy ne bízz Vicktorban.
- Hmm... És miért ne?
- Ahj....figyelj már! .....
- Te figyelj! - vágtam a szavába. - Nem értelek. Beszélgetünk......vagy mit tudom én. Valami ilyesmi. - legyintettem. - Ne foglalkozz vele, inkább ügyelj saját magadra.
- Megtenném én....de....de.... - és nem jött válasz. Néha megpróbált valami magyarázatszerűségbe belekezdeni. Valami felötlött, de azonnal eldobta.
- De? - és vártam. - Talán zavar? - kérdeztem megilletődötten.
- Igen, pontosan. Nagyon is. Nem látod át a helyzeted. Jót szórakozik, nekem elhiheted. Maximum kihasznál. Én a helyedben távol maradnék tőle.
- Nincs mit elvegyen tőlem. Nincs semmim, ami neki kell.....Remek. Csúcs vagy. Előbb tegyél rendet saját üres kis életedben, neveld meg a húgodat, és majd utána osztogass tanácsokat nekem. - tört ki belőlem a véleményem. Elvörösödtem, ahogy ő is. Csak míg én a haragtól, őt inkább a szégyen vezérelte erre. 
Rosszallóan megcsóválta a fejét, majd megfordult, bement a terembe. Ott hagyott. Érdektelenül vállat vontam. Mit kellett volna tennem? Rohanjak utána magyarázatért?
Sosem érdekelte őt hogy én hogy vagyok! Nem! Sosem próbált meg velem beszélgetni, vagy bármit is tenni, de most hirtelen mi történt?!
Idegölő, komolyan.... A helyemre mentem, leültem szépen a hátsó padra. Húzta a copf a hajamat, szóval kibontottam hajzuhatagom... Nathanielre tekintettem, majd vissza a padon heverő könyvemre...
Miért nem foglalkozik mindenki a saját életével?....