14. Miért nem foglalkozik mindenki a saját életével?

A pinceajtó előtt voltunk, nyitotta az ajtót, mire Vicktort láttam.

Hatalmasat rántottam a kezemen, majd dühösen a srác léptem. Kezem ökölbe szorult.

- Mi a francot műveltél? - kérdeztem villámló tekintettel. Peggy a hátam mögött maradt, gondolom ezt is jegyzi, hogy megírhassa, és jó kis hírneve legyen belőle. Szánalom.

- Szia. Látom már tudod.... - gondolkodott el, de nem is zavartatta magát. Testtartása, arcvonalai nyugodtak voltak...

- Igen, képzeld... Nem lett volna kicsit tapintatosabb ha előbb engem is megkérdezel? - csípőre raktam a kezem, és vádló pillantásokkal sűrűn pislogtam.

- Nem hagytad volna... - mondta a cipőjét méregetve, egészen halkan, mintha csak magában motyogna, és szeretné, ha nem venné észre senki.

- Látod? Pont ez az! - csattantam fel. - Nem is értem mi járt a fejedben! Egyszerűen hihetetlen vagy! - nem kiabáltam. Inkább sziszegtem, mint egy kígyó. Nem mertem megemelni a hangomat....annyian néztek volna rám.... annyira szánalmas lett volna...moderáltam magam. - Mi volt ezzel a célod?

- Tudod...úgy gondoltam, jót tenne neked... - felhúztam a szemöldököm, és érdeklődve figyeltem... jót? Ez minden, csak nem jó te balfék! - mert....a te életedben ahogy észrevettem soha semmi sem változik. Mindig ugyanaz....mintha minden egyes nap ugyanaz lenne....nem?

- Egy ideig így volt... - motyogtam... Amíg meg nem láttalak azon a padon... 

- Mindegy. - nyugtázta - Szerintem ez a választás kicsit meghozná az önbizalmad...

- Mert nem tűnök magabiztosnak? - húztam ki magam. A számat ösztönösen összeszorítottam, nehogy bármi meggondolatlan törjön fel a hangszálaimból.

- Nem. - nézett egyenesen a szemembe. - Annak akarsz tűnni. Kis különc akarsz lenni, de közben annyira azon filózol hogy mit gondolnak rólad...

- Tévedsz! - vágtam a szavába. Már nem létezett a körülöttünk zajongó világ, csak ő. Nem néztem körül. Talán Peggy még mindig itt áll... Ösztönösen hátranéztem. Nem....sehol sincs.

- Valóban? - nevette el magát kételkedően. Félrebillentettem a fejem...ezt biztos nem kérdezte komolyan. Zavartan körülnéztem. Mit válaszoljak? Igen is eszembe szokott jutni, hogy mi járhat a többiek fejében....de nem velem kapcsolatosan.

- Számukra én épp hogy csak létezem. - emlékeztettem a tényre. Nagy levegőt vett, majd szép lassan kifújta. Továbbra sem siet. 

- Látod? Kimondtad a lényeget. - ismét halk volt, pedig az előbb egészen felerősödött enyhén rekedtes, mély hangja. - Miért akarsz örökké egy burokban élni? - semmi válasz. - Mondjuk mert élvezed, hogy szenvedsz? - annyira nyugtázóan mondta. Mintha költői kérdés lett volna. Mintha már gondolkodott volna ezen. - Pedig egyáltalán nem jó dolog, ezt te is tudod. 

- Én sem szólok bele hogy mit csinálj!

- Tudod mit? Akkor ezen változtatunk! - mondta hirtelen felindulásból. Biztos nem gondolja komolyan. Ő szabad...nem hagyná, hogy valaki azt csinálja vele, amit most tesz velem...

- Kétlem.

- Hagyjuk.....csak adj egy esélyt....rendben? - keresztbe fontam a karjaimat, s a szemem forgattam. - Kérlek. - szinte már suttogta. Sóhajtva felnéztem rá, ismét. - Egy. Esély. - kihangsúlyoztam a számot. - Remélem nem szúrod el...kár lenne. - fejtettem ki sóhajtva. Monoton hanglejtéssel..

- Tudom mit csinálok. - húzta ki magát magabiztosan.

- Rendben....majd meglátjuk. - majd megigazítottam a vállamon a táskámat. - Órám lesz. - majd végignéztem magamon. Még kabátban ácsorogtam. A plusz nehezékek letettem magam mellé a földre, és elkezdtem kigombolni a kabátomat.

- Tudom. Nekem is...

- Gondoltam. - majd levetettem magamról a fekete-fehér szövetkabátom, és a bal karomra tettem. Felvettem a táskám. - Remélem igazad lesz. - majd köszönés nélkül sarkon fordultam, és elindultam az emeletre, a kémia laborba. Még van húsz percem az óra kezdetéig. Leültem, elővettem a könyvemet, és erősen tanulmányozni kezdtem a tananyagot. Egy szót sem tanultam, féltem a feleltetéstől. 

"Etil-alkohol vagy etanol: C2H5—OH Dipólusos, hidrogénkötésre képes. Színtelen, jellegzetes szagú folyadék, vízzel korlátlanul elegyedik, számos szerves oldószerrel is kitűnően elegyedik (apoláris szénhidrogéncsoport). A szeszesitalok alkotórésze. Semleges kémhatású. Meggyújtva kékes lánggal elég. Tűzveszélyes anyag! 

C2H5—OH + 3O2 = 2CO2 + 3H2O" 

 Letettem a könyvet a padra, és felnéztem.
- Nathaniel? Most mit szeretnél? - kérdeztem szarkasztikusan. - Éppen mit csináltam?
- Beszélhetnénk? - kérdezte óvatosan körülnézve, és megköszörülte a torkát. Vállat vontam, majd lassan felálltam, és kimentünk a terem elé.
- Elizabeth... - szólított meg óvatosan. - Csak arra szeretnélek kérni, hogy ne bízz Vicktorban.
- Hmm... És miért ne?
- Ahj....figyelj már! .....
- Te figyelj! - vágtam a szavába. - Nem értelek. Beszélgetünk......vagy mit tudom én. Valami ilyesmi. - legyintettem. - Ne foglalkozz vele, inkább ügyelj saját magadra.
- Megtenném én....de....de.... - és nem jött válasz. Néha megpróbált valami magyarázatszerűségbe belekezdeni. Valami felötlött, de azonnal eldobta.
- De? - és vártam. - Talán zavar? - kérdeztem megilletődötten.
- Igen, pontosan. Nagyon is. Nem látod át a helyzeted. Jót szórakozik, nekem elhiheted. Maximum kihasznál. Én a helyedben távol maradnék tőle.
- Nincs mit elvegyen tőlem. Nincs semmim, ami neki kell.....Remek. Csúcs vagy. Előbb tegyél rendet saját üres kis életedben, neveld meg a húgodat, és majd utána osztogass tanácsokat nekem. - tört ki belőlem a véleményem. Elvörösödtem, ahogy ő is. Csak míg én a haragtól, őt inkább a szégyen vezérelte erre. 
Rosszallóan megcsóválta a fejét, majd megfordult, bement a terembe. Ott hagyott. Érdektelenül vállat vontam. Mit kellett volna tennem? Rohanjak utána magyarázatért?
Sosem érdekelte őt hogy én hogy vagyok! Nem! Sosem próbált meg velem beszélgetni, vagy bármit is tenni, de most hirtelen mi történt?!
Idegölő, komolyan.... A helyemre mentem, leültem szépen a hátsó padra. Húzta a copf a hajamat, szóval kibontottam hajzuhatagom... Nathanielre tekintettem, majd vissza a padon heverő könyvemre...
Miért nem foglalkozik mindenki a saját életével?....