5. Mindig csak a magány felé...

Másnap reggel nehéz szívvel ültem fel az ágyon, majd az időre néztem. 06:20.
MICSODA? Elaludtam!
Nagyon sietőssé váltak a dolgok, mert ha nem megyek hiányzóként leszek feltüntetve, és nincs aki igazoljon. Azt rángattam ki, ami legfelül volt a ruhás stócomban, de a végeredmény nem is lett olyan rossz...
A táskám már elő volt készítve, magamra kaptam, a konyhában felvettem két szendvicset és egy jó meleg teát, a kabátomért nyúltam, majd azzal a lendülettel - elköszönés nélkül - kirontottam az ajtón. A suliig gyors sétában mentem, mert a buszra várni kéne, de ilyenkor nem bírok. Makacsság, tudom.
Mire odaértem, már csak az igazgató állt a busz előtt...de hát még van öt perc!
- Jó reggelt Miss King, a társai már a buszon vannak. - üdvözölt jókedvűen, és a jármű ajtaja felé nézett. Én is köszöntem, majd lassan mentem fel. Körülnéztem. Sehol egy üres székpár. De hely se nagyon...pont negyvennégyen vagyunk, szóval tudtam hogy elkerülhetetlen lenne hogy valaki mellett üljek, de egyáltalán nem látok semmilyen helyet. Nathaniel mellett Mr. Farazie táskája foglalta a tanár helyét, szóval lépkedtem hátrafele. Foglalt....foglalt....foglalt. Minden foglalt. A busz hátuljába értem, elfehéredtem. Három negyedikes fiú, Castiel, és egy ötödik hely....ami az enyém lesz. Nagyot nyeltem. Már az is elég lenne ha a végzősök között kéne helyet foglalnom, de ez sok. A sofőr felőli oldalban az ablak melletti hely várt rám. Mellettem egy ember ülne, Vicktor. Egy kicsit megnyugtató, bár fogalmam sincs miért lenne megnyugtató olyan mellé ülni akivel már beszéltem. Mindegy. Meglátott, és intett. Nehezen passzíroztam be magam úgy, hogy senkihez hozzá ne simuljak, de sikerült. Elgyengülve huppantam a székre, magam elé tettem a táskám, majd kinéztem az ablakon. Az üvegre hajtottam a fejem....ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.
- 'Reggelt. - köszöntött Vicktor álmossággal a hangjában, de ez nem volt feltűnő.
- Szia. - mormogtam az orrom alatt, a táskámra meredtem. Valamiért zavar a tekintete...a két szeme, mert sugároznak rám. Mintha fényt akarnának hozni az életembe. De ez idegen dolog. Az idegen dolgok pedig félelmetesek, kiszámíthatatlanok, nem akarok bizonytalan lenni.
- Te is álmos vagy? - kérdezte, majd a busz elkezdett rázkódni....mindjárt indulunk.
- Haver, kérdeztelek! - hallottam meg Castiel hangját. Vicktor arra fordult. Castiel ekkor szúrt ki, és egy savanykás vigyor jelent meg az arcán. Hogy taposnék a torkába........
- Beszélgetek! - háborodott fel a vörös felé Vicktor, de végül sóhajtott egyet, ami csak azt jelentheti hogy várja azt a nagy kérdést, ami halaszthatatlan.
Muszáj volt mindent és mindenkit kizárnom a fejemből. Annyi ember van itt. Innen nem sok dolgot látni.
Peggy most is csak hevesen jegyzetel, fényképez, mert ő már csak ennyire elhivatott. A megfelelési kényszer hajtja, mert a többiek kritizálják. Ő nagyon hű magához, de elhanyagolja magát a többiekhez képest csupán a karrierért. Áhított álma az újságírás, ilyen mentalitással minden sikerülhet neki, de talán túlságosan is igyekszik.
Mögötte ül Jade és Viola. Csendesek, de ott vannak egymásnak, nyugodtságban. Rajzok, virágok, akár egy tízéves mesevilága, de olyan megnyugtató őketn nézni. Szabad fantázia, szabad lélek. Bár megmutatnák a tehetségüket.....
De több embert innen nem lehet látni. Lehetetlen helyzet. Vicktor és Castiel épp összekaptak valamin, de nem tudom min civakodhatnak....végül is, millió dolgon össze tudnak veszni, ez amolyan művészet lehet a többieknél. Miért nem lehet csendes beszélgetésekkel és rövid mondatokkal megértetni magad ebben a világban? Szerintem bolygót tévesztettem... Nekem egy magányos hely kell. Egy félsötét szoba egy könyvvel és egy forró csokival. Illene hozzám, jellemezne engem. De most egy zsúfolt buszon vagyok ami régi és döcög, egyik oldalt civakodó fiatal felnőttek, a másikon pedig a rohanó táj. Az utóbbit választottam.
Ismét az üvegre hajtottam a fejem, ahogy már az indulás előtt is. De a múlt megismételte önmagát. Ismét felém szólt egy ismerős hang, de immár nem emeltem főt felé.
- Izé...hol is tartottunk? - kérdezte zavartan a fekete, de ezt csak a hangjából tudtam megítélni.
Sóhajtottam. A maradék kedvem is elment az emberektől, a létezéstől és minden egyéb fájdalmas dologtól.
- Nem értelek. Hagyj. Beszélgess mással. - szögeztem le hanyagul.. ismét visszatért az eltaszítási stratégia, és tudom mit akarok. Azt akarom, hogy hozzám se szóljon. Igen. El kell löknöm, vagy meglátja bennem a gyengeséget, amit mindig is jól rejtegettem a nyilvánosság elől. Hiszen mindig is így volt, és ez így van rendjén, a maga sorjában. Aki nagyszájú, az beszéljen! Aki művész, az alkosson! Aki törtető, rohanjon továbbra is az álmaiért! De aki nem, az ne tegye. Aki próbál elszakadni ettől az emberiségtől, az nem hiába teszi. Aki nőcsábász, az messziről bűzlik. Most is csak azért próbálkozik, mert még nincs mindenki abban a sötét, zsúfolt, könnyekkel és nevetéssel teli veremben, amit mások szerelemnek hívnak. Az ilyenek mindent, ami számukra nem elég kedves, odataszítanának.
Nem hagyhatom. Nem leszek a bábja, őrült kis rabszolgája, lábtörlője, némbere. Leszek inkább fogságban önnön börtönöm miatt, aminek nem tudom hogy hol van a kulcsa, de nem is igazán érdekel. Ez a rabság egészen megnyugtató.
A busz tovább döcögött, majd egy tanulóösvény előtt fékezett, majd kinyitotta ajtóit.
Felszabadító érzés volt kijutni és elegenő légteret kapni. Kiengedtem felkötött hajam. alárejtettem a fülhallgató zsinórját....a zene tölti be a barát funkcióját. Mindig itt van nekem, mindig azt mondja amit hallani szeretnék, hol lágyan, hol durván. Egy lelki menedék ilyen helyzetekben, amikor emberek között kell tartózkodnom. Elővettem a kicsi diktafonom, a nadrágomra erősítettem, így figyelnem se kell. Majd otthon, a lehető legnagyobb csendben, a légy képzeletbeli zümmögésével. Majd csak kibírom valahogy...

4. Utalások, üzenetek. - Mi az ok? Mi a cél?....

A tehetetlenség érdekes érzés volt, főleg mert valami olyasmi gondolat tört fel bennem, hogy tennem kell valamit. Cselekvésakarat fogott el. A kézmozdulataik fenyegetésszerűen hatottak, de ilyen távolságból csak ennyit tudtam megállapítani. Egy kis ideig még ez volt, mert egy szót nem hallottam. Végül Nathaniel a homlokát fogva indult el felém, nem tudtam ezt mire vélni. Egyre szaporább léptekkel, elsuhant mellettem. Mintha valamit motyogott volna, de fogalmam sincs. Én nem tudtam mire vélni. Mint egy hisztiző kisgyerek. Nem is foglalkoztam vele, majd ha baja van akkor elmondja...vagy nem. A fekete már nem sietett el, megállt előttem, én pedig összefontam a két karom a mellkasomnál.
- Amúgy Vicktor. - állított be ennyivel, és a kezét nyújtotta bemutatkozásképp, amit nem fogadtam el.
- Most akkor mi van? - lényegretörő voltam, de továbbra sem szeretnék társalogni. Csak azt akarom hogy nyugalom és béke legyen.
De válasz helyett Melody hangja sikított a levegőbe felénk.
- Gyertek mindketten a B terembe! - hallatszott. A válasz megvárása helyett elindultam. Talán nem is vagyok annyira kíváncsi a válaszra... Vicktor mögöttem lépkedett egészen addig a bizonyos teremig, ahova mindketten vezényelve lettünk, bár még csak nem is járunk egy osztályba, és ezt Melody is pontosan tudta..
- Szíveskedjenek befáradni! - szólított fel minket Mr. Faraize, aki történelmet tanított nekünk, valamint a végzősök osztályfőnöke is volt. A tüdőmet kiköpve álltam meg az ajtó mellett, Vicktor pedig hátravonult az osztálytársaihoz és leült valahova.
Zúgolódás volt. "Most mi van?.........Mit csináltunk megint?........Nem én voltam!.........Nem vagyok rá kíváncsi!......."
- Egy kis csendet szeretnék kérni. - lépett fel erőteljesebben ami meghozta azt a hullacsendet, amire vágyott. Kellett egy nagy levegő hogy elkezdje. - Mint tudják, a jövőhéten elvisszük Önöket egy biológiai túrára. Ezt időjárási okok miatt át kell helyeznünk holnapra. Szóval holnap reggel hét órakor legyenek az iskola udvarán, innen indul a busz. A többit tudják. - majd felkapta a mappáját, majd a kérdések elől menekülve egy gyors köszönéssel búcsúzott, és távozott is. Senkit sem érdekelt ez az információ, de itt lesz óránk, szóval tökéletes a hely. Elkezdtek kiszállingózni a tizenkettedikesek, a legnagyobb örömre, ugyanis nagyon hangosak és azt nem szeretem. Kár hogy ez a bioszos valami kötelező, egyébként nem vennék részt rajta, de utána az ott látottakból felelünk, írunk, amit csak el tudtok képzelni... Én a falnál vártam hogy helyem legyen mozdulni. A csorda végén egy fiúbanda jött lassan, köztük a fekete is, aki........talán Vicktor. Igen, úgy hívják. Mellettem lépett el, de valamit hirtelen a kezembe nyomott és el is illant. Mikor a tenyeremre néztem, egy összegyűrt kis papírka hevert ott, amit egy vonalas füzet ártatlan lapja bánhatott. Összeszorítottam, majd a kukára néztem. De érdekel mi van ráírva...szétnyitottam szép lassan.

Az udvaron várlak köv szünetben. Fontos!

555-386

Kíváncsi lennék hogy mi ennyire érdekfeszítő. Nem fogok kimenni. Ha bármi fontos lenne, akkor nem egy papírfecnit nyomna a kezemben miközben az idióta haverjaival járkál....de miért is vagyok ennyire kiakadva? Nem is érdekel! Az a telefonszám...pofátlan. 

A kukához siettem, és szegény kis papír csak repült az éterben a hulladékok közé, majd felszabadultan mentem a helyemre és kidobáltam magam elé a francia könyvet.

*1 órával később*

A szekrényemnél olvastam a következő órákra, mikor valaki lerántotta a szemeim elől a spanyol füzetem. Vicktor bámult rám összehúzott szájakkal, éles pillantással.
- Nem hittem volna hogy nem jössz.
- Kellett volna? -összecsuktam a füzetem. Nagy levegőt vett, teste megfeszült...ideges.
- Nem, nem kellett volna. - kezdett bele cinikusan. - Szerinted miért adtam a papírt oda? - kérdezte kiakadva, hangosabban a kelleténél-
- Nem kell ilyen hangosan! - csitítottam. - Figyelj...máshogy nem lehettet volna? - kérdeztem kínok között.
- Nem volt időm. Megérthetnéd.
- Na akkor mondd. Mit szeretnél? Hallgatom. - sóhajtott, de végül csak belekezdett.
- Figyelned kéne magadra...
- Ezt hogy érted?
- Hát úgy - kezdett bele ismét nehezen - hogy.....hagyjuk. Ez most nem ide tartozik. - ledöbbentem.
- Ezért szidtál le az előbb. - emlékeztettem a  tényre.
- Jó, de meggondoltam magam... - majd vállat vont. - Majd holnap. A számomat leírtad?
- Nem. Miért kéne nekem a számod?
- Lediktálom megint, csak kérlek, írd le...
- Miért vágsz ilyen ijedt arcot? - kérdeztem, miközben becsuktam a szekrényajtót. Nem veszem komolyan.
- Megtennéd hogy nem faggatsz? Leírod és kész! - lépett fel erőszakosabban, mire inkább csak bólintottam és elmondta...
- Most megnyugodtál?
- Igen. Holnap találkozunk. Szia. - megragadta a jobb csuklómat, maga elé húzta, a tenyerembe nyomott egy cetlit, amin elmerengtem. Mire megint felnéztem, már csak távolodó alakját láttam.

Egyébként ma gyönyörű vagy.

                    Vicktor

3. Az emberi gondolkodásmód, és az Enyém...

*másnap reggel*
Péntek...végre, éltető péntek...nyűgösen ültem be a leghátsó padba. A tegnapi dolgok felkavartak, otthon rombolni tudta volna. Emlékszem, ahogy némán feküdtem az ágyban, sötétben, és azon gondolkodtam hogy mi lett volna ha.... De ez nem megoldás.
Épp dekoráltam a füzetemet, amikor a könyörtelenül hangos és ijesztő csengő megszólalt, hallási sérüléseket okozva ezzel az iskola területén tartózkodóknak, semmi nem jelenthet problémát...
A kémia egy nagyon szenvedtető tantárgy, mert szerintem semmi érdekes nincs abban hogy elektronok vándorolnak, meg hogy ha cinkre sósavat csepegtetek akkor....nem is tudom mi történik, de nem lényeg.
A könyvbe egész évben háromszor ha belelapoztam, a füzetből tanulok, ami egy gyenge hármas, vagyis teljesen optimális számomra. 
A tanár belépett. Ötvenes éveiben járó nő, aki csoszog. Vékony és magas, hosszú haja fel van kötve, arca ráncos és még senki se látta mosolyogni. Mondjuk igazán engem se... Morcosan leült a helyére, majd intett, miszerint leülhetünk. Ő a főnök. Mi a birkák. Nem türelmes, nem értek semmit, de néha azért én is elgondolkodok hogy mi az értelme. 
Bejelentette az anyagot, de immár teljesen kikapcsoltam az elmém, nem akartam figyelni. A kémia terem azért különleges, mert laborberendezése van. Én vagyok az egyetlen aki egyedül dolgozik, ennek igazán örülök, bár néha jól esne a segítség.
Nem is tudom már milyen vegyületek voltak találhatóak az asztalomon. Egyszerűen csak kinyitottam a tankönyvet a 43. oldalon, majd elkezdtem az utasításoknak megfelelően "összeöntögetni" a dolgokat, de előtte még gyorsan felhúztam a kesztyűt. Nem akarok semmivel sem érintkezni az itt található elemek és vegyületek közül...egy idő után összezavarodtam. Muszáj kibírnom...
Nagyot sóhajtottam, erősen szorongattam a kénsavas kis üvegcsét. Letekertem a kupakot egy hatalmas sóhaj kíséretében, majd hozzáadtam körülbelül egy centilitert, és ámulva figyeltem ahogy a könyvben is szereplő vörös színt kapta ez a lötty. Csak erőt veszek magamon, ahogy mindig.
Még pár másodpercig figyeltem a kémcsövemet. Nem ámulok. Életemben először sikerült valamit megcsinálnom kémiából....még a durranógázt se sikerül, de ez most igazán jól esett. Félénken jelentkeztem....félénken, mint mindig.
A tanár úgy jöt, akár egy harapós kutya, de meglepetten adott nekem egy ötöst. Elfelejtettem becsukni a számat mikor bejelentette. Ebben az életben még nem volt ötösöm kémiából. Nem mosolyodtam el, mert azért annyira nem örültem neki hogy "mosolyogjak". Az túl feltűnő..emberi. És én utálok ember lenni. Olyan csodás volna tényleg láthatatlan köpenyben suhanni ebben a rohanó, megvető és kirekesztő világban. Az éltető oxigén néha már fáj. Mintha ezer tűt szúrna a lelkembe...
Miután kicsengettek, leültem az udvaron egy padra, ahova soha nem ül senki. Azt mondják róla hogy amiért ez régi típusú. béna, és nekik csak a jó kell. Ha a tárgyak lélekkel rendelkeznének, ez a pad sírna. Elahgyatott lenne mint én, de én nem sírok. Csak tűröm azt, amit tűrnöm kell.
Üldögéltem és a gondolataimmal játszadoztam. Néha a borongós égre pillantottam...napsugár immár sehol. Itt az ősz, a tényleges, és a színek évszaka átveszi a természet feletti irányítást. Nincs vele bajom, de az éltető nyár mindenem. Egyedül kiűlni a hátsó kertünkbe egy regény társaságában...inkább bele se gondolok, a szívem elszorul.
- Szia ismét. - ült le mellém vidám hangon az a srác, aki tegnap újságot olvasott azon a bizonyos padon, ahol nyugalmat kerestem. Most hogy így jobban belegondolok, szerintem végzős...
- Már megint te? - kérdeztem felé szegve a fejem.
- Zavarok? - kérdezte meglepetten, mir én elhúztam a számat.
- Maradhatsz ha akarsz.... - rántottam vállat, majd levettem róla a tekintetem, és ismét előre bámultam magam csendességében. Mivel tág a látóköröm, láttam ahogy harapdálja kínjában a száját, próbálna valamit kinyögni...remélem nem jut vele semmire..
- Ilyenkor mire gondolsz? - kérdezte kíváncsian. Ez bolondnak néz engem?!
- Mindenre ami.......
- Ami nem rám tartozik vagy nem érthetem? - vágott a szavamba durván, ami nagyon nem tetszett.
- Miért akarsz te velem beszélgetni? - mordultam rá.
- Gondoltam.....jó lenne téged megismerni.
- Mert?
- Hát mert..... - elgondolkodott, próbált okot keresni arra hogy velem beszélgessen. Valami ott ült a száján, de talán nem akarja kimondani. Nagyon idegesít a jelenléte. Idegemben a pad ülőrészét kezdtem el szorongani,
- Na látod? Semmi! - mutattam rá a lényegre, mire elmosolyodott kicsit. Értetlenül néztem rá....mi vált ki belőle kuncogást?? - Mi olyan vicces? - erősen a szemeit próbáltam fürkészni,de semmi...
- Semmi, tényleg. Csak....felháborodottan olyan.....aranyos vagy. - majd egy lágy mosolyt húzott magára. Most nekem össze kéne rúgdosnom, vagy az ölébe borulnom? Mivel nem tudom hogy mi volt ezzel a célja, ezért inkább egyik se..
- Aha...ez mind nagyon érdekfeszítő meg minden de... - kezdtem bele érdektelenül, de valaki elárnyékolt minket. Mikor felnéztem, Nathaniel állt ott háborodottan.
- Elizabeth, gyere. - parancsolt rám szűkszavúan.
- Miért?
- Nem mindegy neked?? - kérdezte idegesen, majd inkább elkapta a csuklómat és felrántott. Nem fájt a szorítása mert nem adott ki különösebb erőt a vézna kis csontomnak,
- Hé, Haver....most mi van? - pattant fel a srác aki mellesleg be sem mutatkozott. - Engedd el. Ha nem akar nem megy.
- De ez most nem "Akarom vagy nem akarom" kérdése! - és nem engedte el a kezem. Engem miért nem kérdez senki hogy én mit szeretnék? Mert én azt szeretném ha elengedne Nathaniel és itt hagyhatnám mindkettőjüket. Mi ütött Nathanielbe?
- Most engedd el. Ezt megbeszéljük kicsit arrébb. - mondta ellentmondást nem tűrően, mire elengedték a kezem és félrevonltak a kapuhoz, ami kicsit távolabb van. Én azt a csuklómat simogattam ami az előbb még fogás alatt volt, de nem azért mert fájt...csupán le akartam törölni az érintést. Nem szeretem ha megérintenek..
Nem tudok olvasni a gondolataikban. Nem vagyok férfi hogy tudjam, ez most mit jelentsen. Nem nagy dolog...igaz? Tudnom kéne talán? Ti biztos tudjátok, de nekem még az időjárás sem tud téma lenni. Nem szoktam beszélgetni. Kíváncsivá tettek....ez valami ösztönféleség, mint az állatoknál?
Mindenesetre felhúzott szemöldökkel néztem ahogy csápolnak egymás felé...vitáznak. Nem is...vitatkoznak.
A férfi gondolkodásmód egy örök rejtély...

2. Hús-vér ember

Egy idő után annyira kínos volt az egész szituáció...volt aki már beszélgetés közben csak bámult rám. Én előre meredtem, próbáltam a gondolataimat összeszedni, annyira zavaró hogy önkéntelenül is mindenben keresem az értelmet. Ezt persze a többiekről nem igazán lehet elmondani...
- Szia Li. - egy kicsit erőteljesebben dobbant meg a szívem amikor a fülemet az csapta meg, hogy Kentin épp nekem köszön. Talán kicsit túlságosan is heves volt a mozdulat, ugyanis éreztem ahogy a konty meglazult a hajamban...remek. Most húzza a hajam...gyorsan kiengedtem inkább.
- Szia. - köszöntem felé. Elmosolyodott, kicsit úgy tűnt mintha ezzel most be akart volna vágódni. Sose fogom elfelejteni, ahogy másfél évvel ezelőtt Amber elvette a pénzét, ami miatt az apja elküldte egyéves katonai kiképzésre. Annyira azért nem tett jót ezzel....eltűnt a kicsi Ken, és helyette visszajött egy "enyhén" beképzelt átlagos fiú. Lehet hogy kellett neki ez a változás, de én nehezen békülök ki ezzel..
- Kicsit megleptél hogy itt vagy. - vallotta be, de elégedetten nézett.
- Megnyugodhatsz, nem maradok sokáig. - vágtam rá úgy, akár egy robot. Homlokon csapta magát.
- Én nem úgy értettem... - kezdett magyarázkodni - félre...félreértesz, ne haragudj. - mondta halkabban, de nem is nagyon bánhatta...teljesen mindegy hogy mit gondol.
- Hé, figyeljetek már! Li beszélget! - szólalt fel a hátam mögül mindenkit túlkiabálva Castiel, és hirtelen megfagyott a vér a teremben. Mindenki bámul...szétszednek tekintettel...
Kellemetlen érzés fogott el, gombóc keletkezett a torkomba, a lábaim megkocsonyásodtak. Miért nem szólal meg senki??
- Igen, épp beszélgettünk. - a csendet végül Kentin törte meg elégedetten, de nem igazán így kellett volna..
- Még a végén meg is.....
- Nem kell folytatnod! - fordultam idegesen Castiel felé, és beléfagyott a szó. Van pár tippem hogy mit készült mondani, és inkább maradjon csendben.
Az osztály huhogásba és nevetésbe kezdett, én pedig egyre idegesebbé váltam. A szívem tombolt a helyén, el akarta hagyni eredeti pozícióját, és a sok tekintet egyszerűen legyőzött. Éreztem ahogy elvörösödök...sokkal rosszabb érzés mint ahogy most gondoljátok, egyfajta megalázás, ami hirtelen cselekvéseket váltott ki belőlem. Még mindig Castielre meredtem, de ahogy az arcszínem elváltozott, ő úgy merészkedett egy leteremtő vigyort magára húzni. Hirtelen teljesen elborult a józan ítélőképességem, a helyzet mérlegelése nélkül helyeztem két kezem az asztalra, majd szinte azokon nyomtam ki magam álló helyzetbe. Hátulról egy spiccel félrerúgtam a széket, és dühösen elmentem. Olyan érdekes hogy pár másodperc alatt mik le nem futnak az emberben, hát még a tetteik. Ahogy kifele tartottam ebből a valóságos rémálomból, rájöttem hogy mekkorát hibáztam.Ha nemes egyszerűséggel kezelem a helyzetet és figyelmen kívül hagyom Kentint, Castielt és a többieket, akkor most nem tudtam volna nekik okot adni arra, hogy rólam beszéljenek vagy egyáltalán rám tekintsenek. De most már azért se fordulok vissza.
Becsaptam magam mögött az épület bejárati ajtaját, majd nyugodtabb lépések kíséretében felkaptam a kabátom amit kifelé lerántottam a fogasról és belebújtam. Miközben a főutcán sétáltam, a pizzázótól 20 méterre egy piros lámpa állta utamat, tehát toporzékoltam ott egyedül. Sok az autó, rengetegen járnak, viszont gyalogos egy se.
Hallottam valaki heves lépteit, de én csak előre figyeltem.
- Kérlek, ne vedd magadra. - Nathaniel intézte felém a mondatot. Nagyot sóhajtottam, de felé se néztem.
- Te se ezt mondanád. - jelentettem ki keserűen.
- Megkérhetlek hogy visszajöjj? - kérdezte szinte kérlelően, a kezeit már majdnem összerakta, de amint beugrik az a sok tekintet, semmi sem tud meggyőzni.
- Nem. Nem érdekel. - ellenkeztem továbbra is a lámpát bámulva, majd mintha valaki meghallgatta vona a kérésem, hirtelen felvillant zöld színnel a sétáló emberke, szóval tökéletesnek ígérkezett a kilépő. - De ha nem haragszol....
- De igen, haragszom! - háborodottan emelte meg a hangját, mire felé fordultam. Mintha épp rúgdosna, marna...fáj ha rajtam éli ki a haragját.
- Miért vagy te is ilyen? - kérdeztem szinte suttogva, hitetlenkedve. - Te nem ilyen vagy....mi váltja ki ezt belőled? - továbbra is tanácstalan voltam, mert haragudnom kéne, de nem tudok mert eleget figyeltem már többek között Nathanielt is ahhoz, hogy tudjam milyen ember.
- A viselkedésed! - nem engedett a megaláztatásból, igyekezett szégyenérzetet kelteni bennem...kár.
Az merev arcomat látván a fejéhez kapott, és mintha szinte a saját haját tépné, úgy sóhajtott fel.
- Figyelj. Szerinted ilyen mentalitással mit érsz el? - kérdeztem közelebb lépve, de meglepett hogy érdekel az állapota. Talán...talán csak ahhoz a történethez kell, amit én csupán jövőnek nevezek. Mert az a sztori mindig itt játszódik a fejemben, én már a holnapra gondolok, de nem tudhatom hogy milyen lesz a holnap ha nem ismerem eléggé a "regény" szereplőit. Vagy nem tudom...éreztem hogy valamiért érdekel, de nem értem hogy mi ez, nem szoktam ilyesmivel foglalkozni.
- Én már nem tudom. - mondta nyugodtabban. Elélépdeltem, próbáltam a szemeiből kiolvasni a gondolatait, de zavaros volt. Szerintem ő is megakadt....szúrósan a szemébe néztem.
- Te ennél sokkal tudatosabb vagy. Mi van a mindig erős Nathaniennel aki fáradhatatlanul türelmes? - vártam a válaszra, nagyon türelmes voltam szerintem.. - Tudod mit? Felejtsd el. - ezzel gyorsan átszaladtam a zöld lámpán, a szőke nem jött utánam, láttam fél szemmel. Idegesen leültem egy padra ahol még valaki olvasgatott az újságja mögül, de az arcát nem láthattam.
- Hé...te nem az a fura csaj vagy a suliból? - kérdezte meglepetten, az újságot az ölébe dobva.
- De, minden bizonnyal az vagyok. - mondtam cinikusan de már nem is érdekelt. - De tudod mit? Mi sose találkoztunk. - majd felálltam és elindultam. Nem tudom hogy utánam nézett-e vagy akármi, nem figyeltem.
Mit akarnak ezek tőlem? A szemeim megteltek könnyel. Árnyakat éreztem magam körül, pedig eddig mindig én voltam az árny, de most védtelen hús-vér embernek érzem magam. Miért történik ez? Elkezdtem szaladni, mintha elmenekülhetnék a hangoktól, amelyek követnek. Akármerre nézek, vagy sutyorgó embereket, vagy cinikus vigyorokat látok, hallom a nevetést, a kiabálást, hallok mindent ami segít abban hogy fájjon embernek lenni.. Annyira siettem, hogy egy oszlop állta az utamat, rendesen neki is szaladtam. Megszédülve léptem hátra, majd sírva rohantam el.
Nem tudom honnan jöttem. Nem tudom merre tartok, de azt se hogy most épp hol állok. Azt se tudom hogy állok-e a két talpamon ebben a világban....

1. A kényszer nagy úr...

- ELIZABETH! VÁRJ! - kiáltott utánam egy fiú hangja. Az iskola kapuja öt lépésnyire lehetett, október vége van, az idő csípős, és a lábam előtt pár megsárgult falevél is hevert árván, elhagyatottan. Hatalmas sóhaj kíséretében fordultam meg. Kihúztam magam szépen, én felemelt fővel járok, ezért is tartanak különcnek. Nem hordom magasan az orrom, csupán van egy kis tartásom. Azt hiszik hogy nem hallom ahogy összesúgnak a hátam mögött...

Nathaniel állt ott egy szál ingben. Nagyon hideg van, a szél is feltámadt ahogy rápillantottam a szőke DÖK-elnökre, aki láthatólag elkezdett fázni. Gyorsan közeledtünk egymáshoz. Mikor már csak egy lépés volt köztünk, hirtelen megtorpantam, mire ő sem merészekdett közelebb. Ne is tegye...nem szeretem ha belemásznak az aurámba.

- Mit szeretnél? - kérdeztem érdeklődve és nagyokat pislogva. Ma még jóformán meg sem szólaltam, szóval a hangszálaim edzetlenek és esetlenek voltak. Naná hogy megcsuklott a hangom. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek....Nathaniel elmosolyodott, de én nem bírtam semmi hasonlót most kicsikarni magamból, mire ő is kifejezéstelenné vált, kicsit hebegett-habogott.

- Ezt....izé...bent hagytad a teremben... - majd óvatosan felém nyújtotta a történelem füzetemet. Biztos ott hagytam a padon.....szépen díszelgett rajta a nevem...Elizabeth King 11./A osztály.

- Oh, köszönöm. - majd óvatosan elvettem az összefirkált füzetemet, amit rajzok és idézetek borítottak. Csak néz rám. Nem értem...miért? Mit kéne mondanom? Nem jut eszembe semmi.

Mire látta hogy többet nem akarok mondani, nagy levegőt vett és folytatta.

- Szívesen. Elizabeth.... - de láttam hogy fázik. Igen is fázik. Nem akarom hogy beteg legyen, mert ő az a kitartó ember, aki akár lázasan is itt ül és végzi a dolgát.

- Figyelj...ha valamit szeretnél mondani akkor azt bent mondd, mert itt hideg van. Gyere. - a fejemet az iskola ajtaja felé billentettem majd elindultam, de a szemem sarkából még láttam a hálás mosolyát. Mikor beértünk a folyosóra, páran még voltak. Iris és Viola beszélgettek, Lysander épp nagyon keresett valamit. Nem tudom mit, ő mindig mindent elhagy...

- Szóval....remélem nem veszed sértésnek, de az igazgatónő panaszkodott rád. - zavarta meg a gondolatmenetemet, mire zavartan pislogtam felé.

- De...miért? - kicsit megilletődtem, nem szokott velem probléma lenni. Nem csinálok semmit..

- Úgy gondolja hogy nem veszed ki a részed az iskola életében.

- Jó. De neki ehhez mi köze? - kérdeztem halkan, kicsit Nath felé hajolva. 

- Figyelj....nem tudom. Csak üzeni. Egy személyes kérdésem is lehet? - kérdezte óvatosan. Szerintem felfedezte hogy nem nagyon szeretem a kérdéseket..

- Igen, lehet. - mondtam továbbra is higgadtan, de nincs nekem kedvem itt cseverészni. 

- Holnap eljössz az osztállyal a pizzázóba? 

- Nem. - vágtam rá. 

- Miért?

- Nem szeretem a miérteket. - szisszentem fel tiltakozóan, miszerint ezt a beszélgetést most kéne befejezni. Semmi köze ahhoz hogy miért..

- Kérlek. - a hangja továbbra is megbízhatóságot sugázott, mire sóhajtottam egyet.

- Még ha el is megyek...kivel beszélgethetnék ott? Vagy ki ülne mellém? Figyelj már a részletekre! Én vagyok a fura lány akivel senki nem áll szóba!

- Ez nem igaz! - csattant fel. - Te vagy a fura lány, akivel megpróbáltak kommunikálni, de egyszerűen nem hagytad. Magadnak csináltad ezt.

- Ki mondta Neked hogy nem érzem így jól magam? Mert köszönöm szépen, nagyon rendben vagyok, és nincs szükségem arra, hogy emlékeztess a múltra. 

- Én ilyet nem mondtam.....na jó. Figyelj. El kell jönnöd.... - érdeklődve figyeltem, és megint jöhetne a miért-es kérdés, de semmi kedvem feltenni, hiszen tudja hogy arra gondolok. - Az igazgatónő személyes kérése lenne. Az osztályprogramokat dokumentálnunk kell, és egy fényképen vagy dokumentumban sem szerepelsz, ugyanius nem jelensz meg sehol. Nagyon fontos lenne adminisztráció szempontjából. Ígérd meg hogy eljössz...rendben?

- Életbevágó? - kérdeztem kínok között, talán nyávogtam is hozzá...a gondterhelt srác bólintott egyet, én pedig belenyugodtam a sorsomban. - Rendben, ott leszek. De amint megvan a fényképezkedés én lelépek! - szólítottam fel.

- Rendben.

*másnap délután*

Már a pizzázó előtt álltam. Az asztal előre volt foglalva, szóval bementem és vártam a többieket. Igazából nem tudom hogy hova kéne ülnöm ahol nem akarnak rajtam keresztül átbeszélgetni, szóval találomra lehuppantam. Átgondoltam szépen a napot, de nem volt különösebb észrevételem. 

Majd szép lassan megtelt diákokkal a pizzázó, az asztal immár teljesen körül van ülve. Kentin és Castiel közé kerültem. Jobb nem is lehetne...beszélgetnek. Szerencsére Kentin és Castiel nincsenek beszélő viszonyban, szóval nyugisan üldögéltem, füleltem, próbáltam elképzelni a ruhatervet amit Rosa és Leigh öntöttek szóba, próbáltam megérteni Castielék ökörködését, Kentin és Alexy cseverészését ami abból állt hogy Alexy dumált. Nem tetszik ez nekem. Nekem nem ez kell, hanem csend és nyugalom. Nem szerenék itt lenni. Hadd menjek már haza!

0. Elizabeth, a ferde tükör

Érezted már magad valaha egy burokban? Érezted magad sérthetetlennek, elérhetetlennek vagy éppen emiatt elesettnek? Én igen.
Sziasztok, Elizabeth vagyok, de Nektek csak Li. Ne tévesszetek össze Amber "alattvalójával", én nem ő vagyok. Igazából azt se tudom ki vagyok...sajnos sokan összekeverik a személyiségünket, de ez teljesen mindegy, hiszen mi nem is beszélünk egymással...én igazából senkivel nem beszélek. De mindent látok. Egyszerűen annyi dolgot nem tudok figyelmen kívül hagyni...
Az egyedüllét megtanít, hogy figyeld okosan az eseményeket. Olyan szemmel látom a világot mint bárki más, mégis úgy mint senki más.
Látom hogy Armin betegesen szorong játékkonzol nélkül, hallom ahogy a suli tornádója, - a pletykaközpont - Peggy nem bírja elviselni a hibákat, fél szemmel lesem ahogy Melody Nataniel után sóvárog, ahogy az óra unalmában Lysander egy jegyzetfüzetbe hevesen ír, Castiel pedig van hogy ez egész órát telefonra veszi a maga kis sunyi módján. Van mikor a kamera fókusza megakad az ásítozó Deborahn, és amikor ezt Amber is észleli, a feje egy kész paradicsom.Kentin még a pad alatt is kekszet zabál - egyébként hatalmasat csalódtam benne, mert nem hű ahhoz az esetlen kisfiúhoz, aki a katonai tábor előtt volt...

Sokszor annyira nevetségesek, hogy csak magamban mosolygok, hiszen én jól ismerem őket, még ha nem is tudják...
Nem nagy dolgok ezek az észrevételek...igaz? Igen, én is tudom hogy ezt Ti is tudtátok, de akikkel ezek történnek, nem látnak mást, csupán Önnön szenvedésüket és egy maszk mögé rejtőznek, ahol nem láthatja senki sem a gyenge pontjukat...
Annyira legyőzhetetlennek tűnik az ember. De mindig lesz valaki, aki nevetségesen könnyedén átlát ezeken a szerencsétlen próbálkozásokon. Én, a láthatatlan kis árny nap mint nap végigsuhanok a Sweet Amoris Gimnáziumon, de mikor valaki felfigyel rám, a létezésemre, megakadok, félek.
Hiszen mindig is így éltem, tartva a kényelmes távolságot. Mindig hitegetem magam, hogy meg vagyok elégedve a magánnyal.
Semmi sem adhat elég okot arra hogy kockáztassak..