Veca.~ A MÁSIK TÖRTÉNET MEGNYÍLT

Sziasztok!

Végre kész, megnézhetitek, hogy mire ment el a hétvége (már több is meg van írva). 

A történet a pszichopata gyilkos David és az ártatlan énektanár, Demi között játszódik. A lány élete, érzelmei, vívódása mutatkozik meg a történetben.....

"Lehet-e egyáltalán szeretni egy pszichopata gyilkost, egy állatot? Egy olyan ember méltó erre, aki élvezettel kínoz, tör végtagokat, és másokat is erre tanít?
Én nem tudom.....szerintem nem méltó rá, de igen, igenis lehet szeretni egy ilyen embert. Állandó rettegésben is, mindenhogy....mert a szív sokszor megvonja a vért az agytól, és az nem tud kiteljesedni. A szíven múlik minden. Hogy Ő mit akar.....minden más csak mellékszereplő."

A történet címe: Afraid of....
A bevezetőt (azt, hogy miből eredeztethető a történet) és a prológust már megtekinthetitek a linkre kattintva! Szavazzatok, hogy szerintetek megéri-e folytatni, valamint kommenteljetek, minden véleményre kíváncsi vagyok! ^^

http://afraid-of.blogspot.hu

És a legfontosabb: pénteken jövök a következő résszel, Elizabeth szemszögéből! ;)

Veca.~ Egy másik......

Jelentem, hogy kivételes dolog miatt nem lesz ma (és egész hétvégéb sem) rész. Tudom, ilyen okkal még nem maradt el rész, de NEM IS FOG TÖBB. Viszont nem hiába: egy teljesen egyedülálló, új történettel készülök, amit szeretnék a lehető leghamarabb megtervezni. Kinézet, alapsztori, egy prológus és vagy 3-4 részt meg is szeretnék írni belőle. Erre rámegy a hétvégém, de nem szeretnék felületes részt kiadni a kezem közül, szóval ezért megkérlek titeket, hogy ne haragudjatok. :)

Régóta elképzetem a blog tematikáját.

Előre elárulom: főszreplőnek Demi Lovatót veszek, de nem ff céljából, hanem az arcát és a stílusát vele tudtam azonosítani. :)

Alapja:

Demetria egy chicago-i lány, aki New York-ban próbálkozott meg dalszerző lenni, de nem jött össze, viszont nem vesztett semmit: énektanári képesítésének, fiatalságának, profizmusának és különleges pedagógiai érzékének köszönhetően magánórákat tart borsos órabérért. Viszont ez történetének csak töredékrésze.....magánélete borzasztó. Élettársával szintén New York-ban találkozott, viszont sosem sejtette, hogy ez az ember pszichopata, gyilkos, egy rossz ember, ráadásul tanítványokkal. Fél, minden nap megfordul a fejében, hogy megszökik. De nincs hova menjen, és a szörnyűségek ellenére mégis irgalmatlan vonzalmat érez David iránt. Fél az áldozatoktól a lakásukban, fél a lebukástól, attól, hogy szerelme talán őt is megölheti...... Az ő történetét osztom meg veletek.

A történetben káromkodások, enyhén horrorisztikus jelenetek is előfordulnak majd!

Ettől függetlenül természetesen ugyanúgy, hétvégénként részekkel jövök itt is, szóval mostantól két történettel fogok foglalkozni. Időm - mostmár - kiadja, és ötletekkel tele vagyok Elizabethhel és Demivel kapcsolatosan. :)

Egyszeri alkalom, hogy nincs rész, ezt ünnepélyesen megígérhetem. :)

Remélem még jövőhéten beharangozhatom a történetet.... :)

Addig is jók legyetek, remélem legalább annyira izgatottak vagytok mint én :P

Zenehallgatás gyanánt (kissé az új történetre hangolva). Csináltam hozzá egy magyar fordítást, ami a sajátom, hát....remékem nem fordítottam félre. :)

Egy kis ráhangolásként a történetre...talán egy kis bepillantást enged Demi érzelmeibe és gondolatmeneteibe ....

Tudom, hogy van valami abban, ha elmosolyodsz

Jelentést árasztol a tekintetedből, igen

Felépítettél egy szerelmet, de az a szerelem elbukik

A mennyei részeid a sötéthez fordulnak

Hallgass a szívedre

Amikor Ő keres

Hallgass a szívedre

Nincs más, amit tehetnél

Nem tudom hova mész

És nem tudom miért, de

Hallgass a szívedre

Mielőtt búcsút mondanál Neki.

Néha azt kívánod, bárcsak érne valamit ez a harc

Az értékes pillanatok elvesznek az árapályban, igen

Elsodródtak, és semmi sem az, aminek látszik,

Az érzés, hogy az álmaidhoz tartozol

Hallgass a szívedre

Amikor Ő keres

Hallgass a szívedre

Nincs más, amit tehetnél

Nem tudom hova mész

És nem tudom miért, de

Hallgass a szívedre

Mielőtt búcsút mondanál Neki.

És vannak hangok,

Amelyek hallatni akarják magukat

Annyiszor említetted,

De nm tudod megtalálni a szavakat

A varázslat illatai

Olyan gyönyörűek voltak

A szerelem vadabb volt mint a szél

Hallgass a szívedre

Amikor Ő keres

Hallgass a szívedre

Nincs más, amit tehetnél

Nem tudom hova mész

És nem tudom miért, de

Hallgass a szívedre

Mielőtt búcsút mondanál Neki.

Hallgass a szívedre... 

Nem tudom hova mész

És nem tudom miért, de

hallgass a szívedre

Mielőtt búcsút mondanál Neki….

17. Nincs visszaút.

(Sziasztok! :)

Ahogy ígértem, ez a rész Vicktor szemszögéből fog íródni....

Jó olvasást! ^^)

Vicktor szemszöge:

Mintha csak pislogtam volna. Zavartan néztem körbe. Az ablakon keresztül már látszott, hogy besötétedett. A mellettem fekvő lányra néztem, majd sóhajtva felültem. Mit keresek én itt?

Felültem, és két kezembe temettem zavartan eltorzult arcom....mi a francot művelek ezzel a szegény szerencsétlen lánnyal?

Gondolkodtam....most mi legyen? Megéri ez így?.... Nem tudtam a választ. Olyan igazi kettős érzelmeket váltott ki belőlem ez az egész....mikor megláttam, úgy felcsillant a szemem, mintha egy kisfiú lennék, aki meglátott egy tetszetős játékautót....kell. De ezek a nagybecsű gyerekjátékok végül mindig összetörten, megstrapálva porosodnak a polcon. Mint a gyerek aki hisztizik, megszerzi, elejti, megragasztja, megunja, kidobja....Kidobja....vajon megtenném?

Nem tudtam, hogy mi jár a mellettem fekvő lány fejében...és már lassan én sem voltam tisztában azzal, hogy mi folyik a sajátomban, csak egyben voltam biztos: nem akarom szeretni.....

Éreztem, hogy megmozdul az ágyon, ezért felegyenesedtem, és felé fordultam.

Nyújtózott egyet, majd álmoskásan felült, beletúrt szőke tincseibe és igyekezett hátrakényszeríteni őket: nem jött össze. Rámosolyogtam, mire viszonozta a gesztust, és a telefonjáért nyúlt. Meglepődve nézett rám.

- Mennyi az idő? - kérdeztem meg tőle halkan.

- Fél nyolc... - tűnődött el. Meglepődtem, hiszen körülbelül négy óra körül aludhattunk el.

- Haza kéne mennem. - suttogtam, majd nagyot sóhajtottam. A szüleim már otthon vannak...

- Persze.... - szólalt meg végül zavarodottan - bocsi hogy.... - de nem is tudta, mit sajnál. Megráztam a fejem, majd felálltam. Követett, és lekísért.

Nem kérdeztem meg, hogy merre van fél nyolckor az édesapja, hisz neki is van élete....ráért mg később.

Szűk volt a búcsú, semmi érdekes. Kiléptem az ajtón, elköszönt, majd nehézkesen utánamnézett és becsukta maga után. Én pedig mentem vissza oda, ahonnan jöttem.

A családi házba belépve kísérteties csend fogadott....érdekes.

Körülnéztem...a konyhában, a garázsban, a fürdőben, majd a hálószobájukban. De úgy nézett ki, hogy nem volt egy lélek sem a lakásban.

Egy helyre nem néztem még be....apa dolgozószobája. Oda nem is szerettem menni....betegesen féltem tőle, mint egy kisfiú, akinek a kezére csapnak: nem szabad.

Felmentem inkább az emeletre. Ahogy a húgom szobája előtt haladtam volna el, megtorpantam...sírt. Nagyot sóhajtottam. Nem, nem veszek róla tudomást. De ott álltam az ajtaja előtt, mintha éppen őrködnék, hogy biztos senki se zavarhassa szenvedése közben. Treena mindig is ilyen volt. Hiába próbált beilleszkedni, már kiskorában is megmutatkozott, hogy nem egy társasági ember.

Nem is kérdezek tőle semmit....ha belépnék, valószínűleg megdobna egy vázával. Nem kért belőlem, ahogy a szüleimből sem...sőt, az egész világnak hátat fordított.... mintha Elizabeth legsötétebb oldala kivált volna magából, és ő lenne Treena.

Mert míg El egy kedvesnek is mondható, változásra hajlandó egyén, a húgom meg sem próbált a helyzet magaslatára állni, csak ült bent a szobájában, pityergett, nem volt hangulata semmihez.

Még egyszer az ajtóra pillantottam, majd továbbmentem. A szobám ajtaját csendesen becsuktam magam mögött, és felkapcsoltam a világosságot. Telefonomat az ágyra dobtam, inkább a laptopomat vettem kézbe. Azon jobban el tudok igazodni.

Egyszerűen mindig is vevő voltam ezekre az idióta ötletekre, szóval gyorsan átvettem a pólómat egy kék, kockás ingre, zsebre raktam a pénztárcám, még egy gyors hajbeállítás is belefért.

- Treena, elmentem! - kiabáltam az ajtaja előtt, de nem vártam meg a választ. Itt csak a csontvázam maradt volna, ha én pont a válaszára várok.

- Tökéletes időzítés. - nézett röhögve az órájára. Tényleg negyed óra volt, én pontos embernek tartom magam.

- Mikor nem? - majd mindenkit üdvözöltem, és leültem azok mellé az idióták mellé, akiket a haverjaimnak hívok. A teltház nem is kifejezés....ezeknek csütörtökön ennyi idejük van? Mondjuk nekem is.....jó, ilyenkor kéne diplomatikusan elhalkítanom a gondolataim.

- Se a húgodat, se a csajt nem hoztad. - majd rosszallóan rázta a fejét.

- Hagyjuk már. - röhögtem. - Nem tudom hogy te épp hol hagytad a barátnőd..

- Éppen melyikre gondolsz? - kérdezte flegmán hátradőlve. Csajok, magyarázzátok már meg, hogy mi ennyire "megnyerő" ebben a paradicsomfejű , felfuvalkodott hólyagban? *nevet*

- Mondjuk a maira. 

- Jaaa....felejtős. - megrántotta a vállát, majd beleivott az előtte talpaló sörösüvegbe. - Amúgy meg...komolyan nem értelek. - annyira elmélyült abba, amit mondani akart, hogy kizárta a külvilágot, és erre engem is kényszerített. Teljesen mindegy volt, hiszen a többiek elökörködtek a maguk módján, meg szemezgettek a másik asztalnál ülő lánybandával, osztották el egymás között hogy ki kit csípjen fel azon az estén....

- Mert? - kérdeztem, majd elvettem egy üveg sört az asztal közepéről, ami bontatlan volt. Velünk már így voltak csak, kihordtak pár üveggel és hagytak egy sörbontót. Felbontottam amit megfogtam, és belekortyoltam.

- Mert itt van egy csomó jó csaj....jobb mint az a szőke.....nem tudom hogy hívják.

- Elizabeth. - javítottam ki.

- Igen. Elizabeth. - mondta unottan - Szóval....körbetáncolod, pörögsz a fejeden, és semmi. - majd felnevetett, és széttárta a karjait. - Itt meg csettintesz, és megvan!

- De lusta valaki! - majd megcsóváltam a fejem. - Épp ez a lényege....nem az olcsó árut választom. - majd ismét az üvegért nyúltam. Castiel igen komolyan nézett, mintha megsértettem volna.

- Ez se olcsó. - nézett komolyan. Oké, egy ilyen éjszakás kalandra eléggé rámegy a pénztárcája, de szerintem felfogta hogy nem úgy értettem...

- Tudod, hogy nem így....

- Hagyd. Azt hiszed hogy tudsz bármit is a témáról? - majd vigyorogva kiegyenesedett. Bólintottam. Valamit már forgat a fejében. - Hagyjuk már, a húgodat is fel tudnám szedni! 

- Merész kijelentés.

- Fogadsz? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, és már a kezét nyújtotta volna.

- Nem. - már ezerszer próbálkozott hasonlóval. Szerette volna megkörnyékezni Treenat. De én mint mindig, most is hatalmas akadály vagyok a számára... - Eszedbe ne jusson, mert kitöröm a két kezed. - és bár viccelődtünk, nagyon is komoly volt....inkább visszadőlt. - De meglátod.. - majd előredőltem - hogy a belefektetett munkámnak meglesz a gyümölcse. - utaltam vissza Elizabethre.

- Én mondom neked, hagy hibát követsz el. - majd sóhajtott. - Ha most komolyan felszeded, házisárkány lesz, nem mész majd sehova, nincs több csajozás... - próbált elrettenteni. - Megállapodni? Hülyeség. Esetleg ha gyorsan dobod, akkor noncs gáz, szórakoztál egyet, jó volt, de annyi.

- Igen, erre már én is gondoltam....

- És?

- Még nem tudom. - vállat vontam. Ez a "komoly kapcsolat" gondolat elrettentő volt számomra. - Eddig nem készülök megtartani.

- Szánalom? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nem is az... - néztem bizonytalanul - hanem....passz.

- Nemhogy a húgodon segítenél, haver....

- Aki nem hagyja, annak nem tudok. - szögeztem le. Reménykedtem, hogy hagyja a témát, mert érzékeny pont nekem ez az egész.....igen, cserben hagytam, de annál nagyobb a büszkeségem, minthogy a megbocsátásáért könyörögjek. - Mindegy. - zártam le. - A lényeg az, hogy ezzel az Elizabeth-üggyel majd lesz valami. Így jobban belegondolva, bárcsak hagytam volna. - most már ez van, benne vagyok a témában, de talán nem is baj. 

- Mindegy, a vége nem neked fog fájni, a nők meg szinte élvezik ha dobják őket. - majd letette az immár üres üveget, és nyúlt a következőért. Annyira közömbösen tud beszélni a témáról, de az én tenyerem leizzadt, és gyötört a bűntudat: belekeveredtem Elizabeth életébe, és nem tudok visszafordulni....a mai nap után nem.

(Sziasztok!

Felbukkant egy új szereplő: Treena. 

Treena karakterét nem én találtam ki! A blogajánlóban is szerepel az IMPOSSIBLE, amit bloggerina barátnőm ír. Treena egy olyan lány, aki elfordult a világtól a csalódások miatt. Nincsenek barátai, már nem bízik senkiben.....de lehet, hogy ennek nem kell örökké így maradnia. Olvassatok bele, én imádom! :)

Vannak egybeesések a kapcsolatok közt, de én csupán Treena nevét és személyiségét használtam fel a történetemhez.

Szóval köszönöm Vivnek, hogy felajánlotta nekem a karakterét! ^_^ Nézzetek be hozzá is! :*

impossiblemydear.blogspot.hu

Remélem tetszett a rész, kommenteljetek, kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Új rész hamarosan! :*)

Veca.~ A magyar költészet napja :)

Szép estét! :)
Elnézést, hogy ma nem jöttem a 17. résszel, de sajnos használható gép nélkül maradtam a tegnapi reggel folyamán, amit csak most kaptam vissza egy karbantartás után. :)
Ezért holnap (valószínűleg délután) tudom kitenni a részt...

De addig is, szeretném megemlíteni, hogy április 11-e van: a magyar költészet napja.
Sajnos sokan nem érdeklődnek a versek iránt. Én szeretem őket, bár kevés időt szánok rá.
De azért itt van az én egyik személyes kedvencem, ami még évekkel ezelőtt került a szemem elé, és aznap jöttem rá, hogy szerintem milyen a jó vers.
Elgondolkodtam utána, kész transzban voltam, egész filozófiamenetet indított el bennem ez a hét versszak....ahhoz képest, hogy mindössze nyolcéves fejjel rohant velem szembe egy régi verseskötetből, a könyvtárból, amikor egy József Attila verseskötetet kerestem valójában....érdekes, "csak úgy" levettem egy könyvet, és kinyitottam.... ez az a vers. És nagy nyomot hagyott bennem, máig is nevetek a szerencsés véletlenen...
És ez a vers egy Vörösmarty költemény.

Ti is osszátok meg barátaitokkal, ismerőseitekkel kedvenc verseiteket, néha meg is lepődhettek, ki mivel állhat elő... :)

Vörösmarty Mihály
A VÉN CIGÁNY

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vízen?
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
És keményen mint a jég verése,
Oda lett az emberek vetése —
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de még se, — hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derűljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

(1854)

16. Köztünk a világ....bennünk a világ.

Megfagyva ültem ott. Végre bevallottam a világnak! Miért telt ennyi időbe, hogy beszélni merjek róla?

Hátradőltem, és behunytam a szemeim. Mintha napsugarakban fürdenék. Változás lágy szellője csapta meg az arcom, felsóhajtottam. Annyira jól esik....és annyira tehetetlennek még sosem éreztem magam. Támadhatóvá váltam, és nem volt olyan kegyetlen érzés, mint ahogy elképzeltem.

Kockázat nélkül nincs semmije az embernek...erre is akkor kellett rájönnöm. Kaphatok mostantól mindent: hideget, meleget, valaki biztos leszúrja majd a zavaimat, de talán valaki még megköszöni....

Még csak délután három óra van....a többi jelölt még biztos nincs otthon. Van kivel elmenniük kávézni, van kivel tanulniuk, kit ölelniük....én pedig itt ülök ebben a rideg szobában, és örülök magamnak. 

Mert eddig is egyedül voltam. És hogy ezután is így marad-e, azt még nem tudhatom. 

Negyed óra, és már az ebéd fölött ültem. Gondolkodva kanalaztam a krémlevest. Piszkáltam, csak néha emeltem a számhoz a kanalat.

- Másodikat nem kérsz? - kérdezte aggódva anyukám, mikor eltoltam az üres tányért.

- Nem... - válaszoltam még mindig a belső hangjaimtól vezérelve.

- Ne viccelődj! Ettél fél kanál levest... Ez nem elég!

- Anya, jól laktam. - majd határozottan felálltam az asztaltól. - Megnézed? - kérdeztem. A csengő hangosan berregett. Bólintott, és távozott a konyhából. Egy pohárért nyújtottam a kezem.

"Csókolom. Elizabeth itthon van?" Ez Vicktor hangja...lihegett, mint aki futott. Hangjában izgatottság volt, mint egy kisgyerek, aki majd' kiugrik a bőréből.

- Szia. Persze. Lépj beljebb.... - válaszolt anya kis gondolkodás után. Elővettem még egy poharat. Láttam a srác belépő alakját, miután az előtérben levette a cipőjét... körülnézett, majd amikor meglátta, hogy a konyhából figyeltem halvány mosollyal, felém baktatott.

- Szia.

- Na, milyen volt? - kérdeztem egy kisebb mosollyal az arcomon. A köszönést teljesen feleslegesnek tartottam, ő amúgy sem arra kíváncsi.

- Egyszerűen.... - majd inkább kihúzott egy széket, és ráült. - Egyszerűen csodás. - majd elmosolyodott.

- Kérsz inni?

- Várj! - vágott azonnal a mondatom végébe. - Neked ez az első kérdésed, mikor idáig vágtattam? - kérdezte kissé felháborodva, előrehajolva. - Amúgy igen. - majd kissé megrázkódva a nevetéstől visszatelepedett. Széles hátát a szék támlája tartotta.

Nevetve öntöttem neki és magamnak is egy-egy 7Up-ot. Letettem elé a poharat. Ivott két kortyot, majd letette az üvegpoharat.

- Köszönöm.

- Szívesen. - tártam szét kissé esetlenül a karom. - Nem iszod meg? - kérdeztem zavaromban körülnézve.

- Jaj, nem úgy értettem. - nevette el magát. - Köszönöm hogy megcsináltad a vidit. Köszönöm, hogy megcsináltad, és hogy eljuttattad ezt olyan személynek, aki feltette a netre. - hadarta levegő nélkül, indulatosan.

- Muszáj volt. - mosolyodtam el titokzatosan.

- Nem érdekes. Annyi biztos, hogy ez el fog terjedni. - mosolygott magabiztosan, mire én inkább elvörösödtem.

- Igen? - nyikkantam meg zavaromban. - Én csak....azt akarom, hogy más ne menjen át olyasmikon, mint amikről szó volt...

- Igen, az is igaz. - szólalt meg unottan.

Anyukám hallgatózott. Kiszúrtam, ahogy csendben ül a kanapén, és nem csinál semmit. Ez Vicktor hátam mögött történt.

- Nem megyünk fel inkább a szobámba? - kérdeztem, miközben arra szegtem a fejem. Vicktor azonnal megfordult, majd visszanézett rám.

- Ha neked úgy jobb, akkor mehetünk. - majd kedves tekintettel felállt, betolta a széket.

- Ráérsz most? Van időd?

- Az egész délutánom a tied. - mosolyodott el. Helyeslően bólintottam, és két chipset és egy Pepsit is fogtam.

- Jól felpakoltál. - nevetett.

- Ha más nem, legalább ott lesz, és nem kell érte mindig rohangálnom. - rántottam meg a vállam. Igen, ez kielégítő válasz lehetett számára, mert inkább csak várta, hogy elindultunk. Láttam, ahogy bámészkodik, miközben a lakásban haladunk. Anyámra rá sem néztem.

- És íme, az én kis birodalmam! - majd nevetve kitártam előtte az ajtókat. Nem tudom miért, de olyan boldogság töltött el, amilyen még soha azelőtt....éreztem, ahogy az évekig visszafojtott nevetés és mosoly hirtelen felszökik a lelkemben, és megmutatkozik....ha a világnak nem is, az engem követő srácnak mindenkép...

Belépett.

- Takaros. - majd tovább lépdelt. Megnézte a tökéletesen kidekorálatlan könyvespolcom, és közben mosolyogva gondolkodott valamin.

- Kicsit üres, elhagyatott, meg minden.....de legalább az enyém. - majd sóhajtva leültem az ágyra. Az éjjeliszekrényem alsó, termetes részéből elővettem egy tálat, és beleborítottam a két zacskó tartalmát, majd a két pohárral és az üdítővel együtt az apró szekrény tetején kaptak helyet. - Mit nézel ott? - kérdeztem felállva, és mögé sétálva. A háta mögül, a válla fölött kukucskáltam. Nem láttam semmit. Csak a polcot, a könyveket....és ennyi. Megfordult, és felemelte a karjaimat, majd tanulmányozta a csuklóimat. Mosolyogva fogadta, hogy a tőle kapott karkötő még mindig ott díszeleg. - Zhanyzáskor sem veszem le. - suttogtam szégyenlősen bevallva. - helyeslően bólintott, majd elengedte a karjaimat.

- A lányok szoktak villogni az ékszereikkel....ez érdekes. A tieid? - krédezte teljes kíváncsisággal.

- Mégis kinek villogjak velük? - kérdeztem hitetlenkedve. Felscaptam atz ágyneműtartót, amiben dobozok voltak. A legkisebbet elővettem, megöröltem tetejét a vastag portól. - Nagyon régen nem vettem elő. - mondtam elgondolkodva. Van két füldbevalóm, meg mostmár a karkötőm, amit mindig viselek. - Ez se sok, de van pár.... - megráztam, hogy hallja: valami csak csörög benne. Visszatettem a helyére. - Egy év múlva majd megint előveszem hogy megrázzam. - nevettem, és megigazítottam a lepedőt, mert felcsúszottt az ágyon a takaróval együtt. A fürdőszobámba mentem, és megmostam a kezemet. Láttam a kistükörben, hogy Vicktor megáll mögöttem, és mindketten a tükörképünket bámultuk.

- Ami megvan bennem, az megvan benned... - idézett egészen halkan a videómból. Elképedve figyeltem arcmozdulatait. Letekintett a földre, majd ismét fel, a tükörbe meredt...ott találkozott a tükör felületén tekintetünk. Annyira belemerültem az érzetbe és a pillanatba....mintha tökéletes lett volna....mintha így kellett volna lennie.

- Vicktor... - szólítottam meg halkan.

- Pardon. - majd azonnal egy nagy lépést tett hátra, és én megfordultam. - Bocsánat. - megráztam elmosolyodva a fejem, majd meglepetésszerűen még nedves kezemet felé csaptam, amivel vizet fröcsköltem rá. - Igen? - kérdezte nevetve. Ezzel kezdi az ostoba kis játékait, amiket szeretek... Majd közeledett. Ugyanúgy, mint a parkban....bár most fel voltam készülve....de nem futottam. Hagytam, hogy elém lépjen, hogy kerülgessen, közben pedig előre meredtem. - Szóval passzív a kisasszony? - kérdezte kihívóan. Nehéz volt arcizmaimat kordában tartani, de sikerült. Hirtelen megfordultam, és kisétáltam. - Váááárj! - jött utánam.

- Valami baj van? - kérdeztem mostmár én kihívóan.

- Ennek nem így kéne lennie! - magyarázkodott. - Most neked szaladnod kéne, hogy elkaphassalak és legyőzhesselek! - magyarázta, akár egy tízéves kisfiú a vele egykorú kislánynak a foci szabályait...elmosolyodtam.

- Neked kéne egy kistesó. - szögeztem le. Szerintem roppant pontos megállapításnak bizonyult.

- Igen, de azonnal legyen kilencéves! - szólított fel nevetve.

- Kilencéves kis testvér rendel! - szólaltam meg diadalmasan, jobb kezemet a levegőbe csapva.

- De te is jó leszel, téged is jó nyirbálni. - vonta meg a vállát.

- Kösz. - majd leültem. 

- Nem nézzük meg hogy mennyien látták a videót? - komolyodott meg hirtelen.

- Nem.....ne. - nyugtáztam. - Nem érdekel. - vontam meg a vállam. Leült mellém. 

- Legalább az üzeneteidet nézd meg.... - kérlelt, mire kapásból kinevettem.

- Nekem nem üzen soha senki. - emeltem ki, mire kidőlt az ágyamon. 

- Esküszöm nem értem az embereket.... - gondolkodott el. Csendben ültem mellettem. - Nem fekszel mellém? - kérdezte olyan lazán, mintha annyit kérdett volna, hogy mennyi az idő.

- Akarod mondani...izé...

- Ne gondolkodj annyit. Csak...így olyan megnyugtató.

Féltem. Zavarban voltam, már így is közel voltunk. De eleget tettem a kérésének, és ledőltem mellé, vele szembe. A párnáért nyúltam, kettőnk fejének elég volt. Pár centiméter lélegzőterületünk maradt egymás közt, de nem akartam kombinálni, vagy többnek tulajdonítani a pillanatot, mint ő. Hiba lett volna.

- Tényleg megnyugtató. - mosolyodtam el kissé elpilledve. Köztünk pihenő kézfejemre helyezte a sajátját, és lehunytuk a szemünket. Miközben csukott szemmel álmodoztam, fel kellett fedeznem: tényleg elaludt. Egyenletes szuszogására elmosolyodtam, és engem is elnyomott a rózsaszín felhős álom....

(Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Ha észrevételetek van kommenteljetek, jelezzetek nekem! 

További közérdekű: a következő rész Vicktor szemszögéből fog íródni...remélem ti is legalább annyira várjátok mint én.. :)

Valószínűleg szombaton érkezik majd ez a bizonyos 17. folytatása a történetnek...előfordulhat hogy előbb, ezért ajánlatos figyelni a blogot! :)

Sziasztok! :*)

15. Ezt Nektek üzenem!

(Sziasztok! Elérkezett a 15. rész, és már nagyon vártam, hogy írhassak egy ilyet... amit gondolok. Elizabeth karaktere nagyon fontos...és úgy érzem, hogy egy hatalmas mérföldkő ez a jellemfejlődésében. Ez egy üzenet Nektek is, mindenkinek, hogy ne féljetek belevágni semmibe! :)

Sajátos példám van arra nekem is, hogy sokszor annyira nem hisznek Benned az emberek, hogy már lassan a saját magadba fektetett hited is elvész. És hiába küzdesz, ez akkor is hátrány! És lehet, hogy ezen bukik el az egész....erre épül a rész: Soha ne mondjátok hogy soha, és kezdjetek neki, mert nincs mit vesztenetek! Minden helyzet tapasztalatot von le maga után, amire még a későbbiekben szükségetek lesz.

Remélem, tetszeni fog a rész a lányoknak, akik a mai nap után biztos nem hervadoznak, és a fiúknak, akik gondoskodtak a locsolásról.

Veca.~)

Telt az idő. Nem láttam egész nap senkit. Sem Nathanielt, sem Vicktort, senkit. Mindenki elűnt az előtérből. Amire koncentráltam, az a saját kis gondolatvilágom volt. 

A bálkirálynős felhajtásról....az önbizalomról....a problémákról....az életet alkotó kis mozzanatokról. Minden tárgy, tompult hang csupán egy kis rezzenet volt, ami az életet jelentette a saját világom körül. Majdnem olyan, mint ahogy mindig is éltem....csak épp visszásan.

Régebben a belső kis életem volt tompa, a Nagy Egész zsibolygott fülemben. Éreztem a padlón a cipők dobogását...de most még az is zsibbaztóvá vált....ahogy minden más vele együtt, és az élet mellett ilyenkor feltűnt az elmúlás....vajon sok-sok év múlva is ilyen lesz? Vajon ugyanígy fog rengni ez az épület? Lesz egyáltalán a jövőben Sweet Amoris? És a kontinens? Az univerzum?...

Nem sokszor gondolunk bele, pedig annyira el lehet mélyedni a témában...gondolkodásra, találgatásra, szinte már bizonyítékok keresésre ösztönöz. Minduntalan életigenlő....másoknak. Az embereket az elmúlás veszélye és félelme sarkallja arra, hogy éljenek....rohanjanak, ne aludjanak. Arra lesz idő, ha mind elhagyjuk az életet....

- Elizabeth! - éppen becsuktam a szekrényemet, amikor Peggy szólított meg, és futott mellém. - Várj!

- Siess, mert indulnék haza. - rá se néztem, halkan behajtottam a kis tárolót. Már felé tekintettem.

- Figyelj....nincs szükség a cikkre. Másra kérlek. - mondta levegőt kapkodva, kifújva, szinte fulldokolva.

- Nem értelek. Neked nem kell cikk?

- Nem. Tudod....fejlődünk a technikával...nem igaz? - rántotta meg a vállát szórakozottan. Mintha ő nem is ezt szeretné. Kényszeredetten mozdult a keze, fél lépést hátrált. - Szóval....fel tudsz venni otthon egy videót? - unottan bólintottam. - Remek. - vágta rá, majd elővett egy cetlit. - Azt szeretném...ha beszélnél valamiről. Akármiről....az iskola tanulóihoz, az internetezőkhöz. Ami érdekel...vagy amit fontosnak tartasz...vagy mutatkozz be. 

- Csináljak propagandát?

- Valami olyasmi. - nyugtázta. - Na....az a lényeg, hogy még ma megcsinálnád és elküldenéd?

- Hova kerülne fel?.....Gondolom nem otthoni nézegetésre kell neked.

- Nem. Természetesen nem. A suli hivatalos oldalán, a Facebook oldalán és a YouTube csatornáján. - nagyot nyeltem. Nem tetszik ez nekem. 

"- .... Csak adj egy esélyt....rendben? ............ Tudom mit csinálok!"

Dehogy tudod, Vicktor....dehogy tudod.

- Rendben. - sóhajtottam, majd a kezembe nyomott egy kis cetlit az e-mail címével.

- Ide várom...ma hatig. Köszi. - majd intett, sarkon fordult, és a szokásos lendületességétől eltérően most inkább csak vonszolta magát..... Beszéljek valamiről? Mégis miről? Miről tudnék én beszélni? 

Hazáig gondolkodtam, majd ahogy beléptem az ajtón, anyát láttam meg. Talán ő tud segíteni...

- Szia Kincsem! - mosolygott, hogy az ő Kicsi Lánya végre hazaért, és nem kell nélkülöznie.

- Anya, segítened kell! - levettem azt a híres lakkcipőt. Rendezetlenül eldőlt a balos része, de meggazítása nélkül mentem be, és ültem a kanapéra.

- Mondd! - majd abbahagyta a portörlést, és felém fordult. Az előttem lévő kandalló tetejét tisztogatja. Már ropogott benne a tűz, de leginkább dísz, hiszen főleg gázfűtéssel oldjuk meg a téli hideg elleni küzdelmet.

- Ha valamiről beszélhetnél a világnak....mi lenne az? - kérdeztem kíváncsian, kicsit elgondolkodva, kigombolkózva a kabátomból.

- Akármiről? - majd elgondolkodott. Láttam a tekintetében, hogy sosem hitte volna, hogy ilyen kérdést is felteszek neki. Pedig ő aztán mindig mindenre fel van készülve. - Talán....talán...nem. - majd elnevette magát. - Nem tudom, Li. Miért kérded?

- Anya, segíts, mert fontos. - morogtam, mire ő is elkomorodott.

- Beszélned kell valamiről? Beszélj valami olyanról, ami számodra fontos téma...amiről van teljesen kialakult véleményed. Amivel kapcsolatosan szívesen kifejted a véleményed, de úgy, hogy máséra is nyitott vagy. - majd folytatta a munkát, és várt a válaszomra. Elgondolkodtam.

- Nem is hülyeség... - szinte tátogtam magam elé bámulva, elgondolkodva. Fontos....fontos nekem. Másnak is biztos fontos...mindenkinek van róla véleménye. - Megvan. - szólaltam meg mosolyogva, majd felpattantam, és adtam egy puszit hátulról anya arcára. - Köszi, király vagy! - lelkesedtem, mire meglepődött.

- Mondj valami olyat, amit nem tudok. - mosolygott, majd elkezdtem felrohanmni a lépcsőn a szobámba.

- Várj! Nem ebédelsz? - kiabált fel utánam. - Az is fontos! - figyelmeztetett. Számára mindig is nagyon fontos volt hogy eleget egyek. Mindig félt, hogy esetleg éhes maradok....gondoskodó, de elfordul bizonyos problémák elől, amit helytelennek tartok.

- Majd jövök, ha éhes vagyok! - nyugtáztam már a szobámból kiabálva, és bekapcsoltam a számítógépem, ami egyébként igen keveset van használva, de most akkor is kezelésbe veszem, hiszen a webcamera szépen be van állítva, izzítva, működésre kész.

Ez azért szükséges, mert édesapám üzleti útjain így kommunikálunk esténként....vagyis beszélgetnek anyuval, én pedig minden nap kijelenthetem, hogy semmi nem volt a suliban...

Felvevő, felvétel....felvétel....oké, meg kell fésülködnöm.

Felkészültnek éreztem magam. Egy elegánsabb fehér ing, türhető haj, elég ambíció. Tudom, hogy mit akarok mondani, és hogyan akarom csinálni...

Megköszörültem a torkom, magam mellé tettem egy palack vizet, hogy ne lássa a kamera. Mögöttem csak barackszínű falam volt. Jó.

Nehéz. Elindítottam a felvételt. Annyira nehéz a kamerának beszélni...mintha jajvesződnél csupán a Nehénagy semminek. Többször újra kellett indítanom, mire normálisan be tudtam mutatkozni. Nehéz volt.

Érzelmeket átadni a figyelő kamerának....tényleg keményebb mint gondoltam.

Összeszenvedtem. Vége. Fél óra erre a kb. öt perces szösszenetre, de készen volt.... 

- Még nem küldhetem el. - motyogtam zavaromban. - Valakinek látnia kell. Anya? Nem....semmiképp. Vicktor?....A szemem elé se kerüljön! De akkor ki?

Én. Nekem kell megítélnem, hogy jó lett-e...

Nehezn írtam be az e-mail címet. Igen, elkezdtem félni....mit gondolnak majd erről?... Küldés.

És vártam...és tovább. És állandóan csak frissítettem az oldalakat, hátha megjelenik valami. Még senki nem csinált semmit. Majd úgy negyed óra múlva...megláttam.

"A Sweet Amoris Gimnázium bálkirálynőjelöltje, Elizabeth Kint, 11/A osztályos tanuló."

Nagyot sóhajtottam, majd ismét elindítottam a felvételt...látnom kellett!

"- Sziasztok. - intettem egy kicsit bizonytalanul. - A nevem Elizabeth King. Lehet, hogy ez a név nektek nem sokat mond, de azoknak üzenem, akik Sweet Amorisosok: egy suliba járunk. - mosolyogtam sejtelmesen, nem sokon múlt hogy nevessek is hozzá. - Szóval...arra kértek, hogy beszéljek nektek....nem panaszkodás céljából akarom...csak azt szeretném, ha látnátok, hogy milyen egy kirekesztett napja. Tudjátok... - majd nagy levegőt vettem - a filmek a felületi érzést egész szépen elkapják, de valójában nem tudnak mélyebbre ásni a témában, ha egyszer nem tudják, hogy milyen...és még szerelmet bele se kavartam. Szóval összességében jól közelítik meg, csak annyira felszínesen, hogy szinte hazudnak. A kirekesztett minden napja ugyanúgy kezdődik...sehogyan. Míg felöktözik, ezer darabra törik a szíve, mert nincs kinek kiöltöznie, sminkelnie, nincs aki észrevenné bármilyen erőfeszítését, ezért hagyja az egészet a francba. A tükörben szürkeség....viszont a sírás egyfajta megaláztatás közösségben, és ezt még mi is felfogjuk. És bár más valószínűleg észre se venné, mi érezzük magunkon a szégyent. Nem gondolunk már rá, de mindig ott van velünk az egyedüllét. A buszon egyedül ül, vagy egyedül gyalogol, az ő döntése. Én mindig a sétát választottam...akkor maamban vagyok egyedül, nem közösségben, ami még mindig könnyebb. Aztán beérek...nincs aki reggel köszönjön a nagyon aranyos DÖK elnökön kívül....valószínűleg ő is csak illedelmességből int oda. De ennyi. És ekkor érzem, hogy közösségben vagyok egyedül...a lehető legrosszabb. Igazából mindenki szokott ilyet érezni...odaálltok egy körbe, és senki sem szól hozzád. Még ha tudod is, hogy mia  téma, nem tudsz hozzászólni, mert azonnal a szavadbavág valaki, és elkeseredsz. Ugyanilyen, csak hosszútávon...egyedül vagy, nincs aki melléd üljön a padban. Te vagy a fura csaj, és akkor te biztos egy boszorkány vagy, vagy akármi...mert más vagy. Mert nem találtad meg időben a helyed.... És sokszor elgondolkodunk rajta, mi, szerencsétlenek, hogy miért. Ha kérdezni kéne, mindig a miért hozódna fel. És nem tudjuk a választ. Én... annak tudtam mindig be, hogy nincs különösebb szépségem, nem vagyok tehetséges vagy megnyerő...és ezért szerethető sem. És mindennapossá válik ez. Hogy egy pokol mélyére kívánt, csúnya, szerethetetlen valaki vagy, aki csak azért van a világ tetején a többivel, mert kellenek kis árnyak...kis szellemek, akiket nem lát senki. És olyan nehezen változik az ember véleménye. - ahogy mondtam a szavakat, egyre jobban belemerültem, bár tudtam, hogy nem vagyok képes érthetően elmagyarázni...abból regény születne, ők pedig lehet hogy nem is kíváncsiak erre a kis vallomásra. - Mert berögződik, és elhiszed magadnak, hogy egy senki vagy.... A nevem Elizabeth. Én....az én személyiségem, életem egy kis része ott van a tiétekben is...mindennyiunkban. Mert mindenkinek van rossz napja. És mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor ugyanígy érzi magát...ami megvan bennem, az megvan benned ...és amikor erre a pontra jutsz..vagy ha már ott vagy, azt szeretném, ha sosem felejtenéd el: csodás vagy. - mosolyodtam el. - Mindenki, egytől egyig....káprázatos. Nem hiába vagy itt, szeretném ha ez mindig eszedbe jutna. Akármekkora problémád is van, az a tied, és megoldásra vár! Még ha a többi ember ki is nevet, akkor is menj, és csináld, oldd meg! Mert képes vagy rá! Mindenre. A múlt pedig nem hiába van ott, ahol van....valahol az idő fogságában. Nem bánthat. Emlékezni persze kell, az az egészséges...de csak a jelent és a jövőt tudod befolyásolni. Szóval sose felejtsd el hogy ki vagy és hogy mi a célod...vágj neki. És te...aki most ezt pásztázod! Semmi sem lehetetlen, szóval soha ne mondd hogy soha. Ha nem támogat senki, jusson eszedbe az, hogy én itt...valahol... - majd a szívem felé böktem - bízok a sikeredben! Elizabeth King voltam...és ha szeretnél velem beszélgetni, engem mindig megtalálsz!....."

14. Miért nem foglalkozik mindenki a saját életével?

A pinceajtó előtt voltunk, nyitotta az ajtót, mire Vicktort láttam.

Hatalmasat rántottam a kezemen, majd dühösen a srác léptem. Kezem ökölbe szorult.

- Mi a francot műveltél? - kérdeztem villámló tekintettel. Peggy a hátam mögött maradt, gondolom ezt is jegyzi, hogy megírhassa, és jó kis hírneve legyen belőle. Szánalom.

- Szia. Látom már tudod.... - gondolkodott el, de nem is zavartatta magát. Testtartása, arcvonalai nyugodtak voltak...

- Igen, képzeld... Nem lett volna kicsit tapintatosabb ha előbb engem is megkérdezel? - csípőre raktam a kezem, és vádló pillantásokkal sűrűn pislogtam.

- Nem hagytad volna... - mondta a cipőjét méregetve, egészen halkan, mintha csak magában motyogna, és szeretné, ha nem venné észre senki.

- Látod? Pont ez az! - csattantam fel. - Nem is értem mi járt a fejedben! Egyszerűen hihetetlen vagy! - nem kiabáltam. Inkább sziszegtem, mint egy kígyó. Nem mertem megemelni a hangomat....annyian néztek volna rám.... annyira szánalmas lett volna...moderáltam magam. - Mi volt ezzel a célod?

- Tudod...úgy gondoltam, jót tenne neked... - felhúztam a szemöldököm, és érdeklődve figyeltem... jót? Ez minden, csak nem jó te balfék! - mert....a te életedben ahogy észrevettem soha semmi sem változik. Mindig ugyanaz....mintha minden egyes nap ugyanaz lenne....nem?

- Egy ideig így volt... - motyogtam... Amíg meg nem láttalak azon a padon... 

- Mindegy. - nyugtázta - Szerintem ez a választás kicsit meghozná az önbizalmad...

- Mert nem tűnök magabiztosnak? - húztam ki magam. A számat ösztönösen összeszorítottam, nehogy bármi meggondolatlan törjön fel a hangszálaimból.

- Nem. - nézett egyenesen a szemembe. - Annak akarsz tűnni. Kis különc akarsz lenni, de közben annyira azon filózol hogy mit gondolnak rólad...

- Tévedsz! - vágtam a szavába. Már nem létezett a körülöttünk zajongó világ, csak ő. Nem néztem körül. Talán Peggy még mindig itt áll... Ösztönösen hátranéztem. Nem....sehol sincs.

- Valóban? - nevette el magát kételkedően. Félrebillentettem a fejem...ezt biztos nem kérdezte komolyan. Zavartan körülnéztem. Mit válaszoljak? Igen is eszembe szokott jutni, hogy mi járhat a többiek fejében....de nem velem kapcsolatosan.

- Számukra én épp hogy csak létezem. - emlékeztettem a tényre. Nagy levegőt vett, majd szép lassan kifújta. Továbbra sem siet. 

- Látod? Kimondtad a lényeget. - ismét halk volt, pedig az előbb egészen felerősödött enyhén rekedtes, mély hangja. - Miért akarsz örökké egy burokban élni? - semmi válasz. - Mondjuk mert élvezed, hogy szenvedsz? - annyira nyugtázóan mondta. Mintha költői kérdés lett volna. Mintha már gondolkodott volna ezen. - Pedig egyáltalán nem jó dolog, ezt te is tudod. 

- Én sem szólok bele hogy mit csinálj!

- Tudod mit? Akkor ezen változtatunk! - mondta hirtelen felindulásból. Biztos nem gondolja komolyan. Ő szabad...nem hagyná, hogy valaki azt csinálja vele, amit most tesz velem...

- Kétlem.

- Hagyjuk.....csak adj egy esélyt....rendben? - keresztbe fontam a karjaimat, s a szemem forgattam. - Kérlek. - szinte már suttogta. Sóhajtva felnéztem rá, ismét. - Egy. Esély. - kihangsúlyoztam a számot. - Remélem nem szúrod el...kár lenne. - fejtettem ki sóhajtva. Monoton hanglejtéssel..

- Tudom mit csinálok. - húzta ki magát magabiztosan.

- Rendben....majd meglátjuk. - majd megigazítottam a vállamon a táskámat. - Órám lesz. - majd végignéztem magamon. Még kabátban ácsorogtam. A plusz nehezékek letettem magam mellé a földre, és elkezdtem kigombolni a kabátomat.

- Tudom. Nekem is...

- Gondoltam. - majd levetettem magamról a fekete-fehér szövetkabátom, és a bal karomra tettem. Felvettem a táskám. - Remélem igazad lesz. - majd köszönés nélkül sarkon fordultam, és elindultam az emeletre, a kémia laborba. Még van húsz percem az óra kezdetéig. Leültem, elővettem a könyvemet, és erősen tanulmányozni kezdtem a tananyagot. Egy szót sem tanultam, féltem a feleltetéstől. 

"Etil-alkohol vagy etanol: C2H5—OH Dipólusos, hidrogénkötésre képes. Színtelen, jellegzetes szagú folyadék, vízzel korlátlanul elegyedik, számos szerves oldószerrel is kitűnően elegyedik (apoláris szénhidrogéncsoport). A szeszesitalok alkotórésze. Semleges kémhatású. Meggyújtva kékes lánggal elég. Tűzveszélyes anyag! 

C2H5—OH + 3O2 = 2CO2 + 3H2O" 

 Letettem a könyvet a padra, és felnéztem.
- Nathaniel? Most mit szeretnél? - kérdeztem szarkasztikusan. - Éppen mit csináltam?
- Beszélhetnénk? - kérdezte óvatosan körülnézve, és megköszörülte a torkát. Vállat vontam, majd lassan felálltam, és kimentünk a terem elé.
- Elizabeth... - szólított meg óvatosan. - Csak arra szeretnélek kérni, hogy ne bízz Vicktorban.
- Hmm... És miért ne?
- Ahj....figyelj már! .....
- Te figyelj! - vágtam a szavába. - Nem értelek. Beszélgetünk......vagy mit tudom én. Valami ilyesmi. - legyintettem. - Ne foglalkozz vele, inkább ügyelj saját magadra.
- Megtenném én....de....de.... - és nem jött válasz. Néha megpróbált valami magyarázatszerűségbe belekezdeni. Valami felötlött, de azonnal eldobta.
- De? - és vártam. - Talán zavar? - kérdeztem megilletődötten.
- Igen, pontosan. Nagyon is. Nem látod át a helyzeted. Jót szórakozik, nekem elhiheted. Maximum kihasznál. Én a helyedben távol maradnék tőle.
- Nincs mit elvegyen tőlem. Nincs semmim, ami neki kell.....Remek. Csúcs vagy. Előbb tegyél rendet saját üres kis életedben, neveld meg a húgodat, és majd utána osztogass tanácsokat nekem. - tört ki belőlem a véleményem. Elvörösödtem, ahogy ő is. Csak míg én a haragtól, őt inkább a szégyen vezérelte erre. 
Rosszallóan megcsóválta a fejét, majd megfordult, bement a terembe. Ott hagyott. Érdektelenül vállat vontam. Mit kellett volna tennem? Rohanjak utána magyarázatért?
Sosem érdekelte őt hogy én hogy vagyok! Nem! Sosem próbált meg velem beszélgetni, vagy bármit is tenni, de most hirtelen mi történt?!
Idegölő, komolyan.... A helyemre mentem, leültem szépen a hátsó padra. Húzta a copf a hajamat, szóval kibontottam hajzuhatagom... Nathanielre tekintettem, majd vissza a padon heverő könyvemre...
Miért nem foglalkozik mindenki a saját életével?....

13. Ezt nem gondolta komolyan...

I wonder how your body tastes

Inside of someone else's place

Pull away your eyes

There's nothing left to hear

I'm alone but I know everything you fear...

And you waited on the rain

Through tears my heart is.... 

Csengettek. Este nyolc felé járhatott az idő, az ágyamon feküdtem, és lekapcsoltam a zenét. Hallottam, ahogy anya régi, fatalpú papucsa úgy csattog, amikor a földhöz csapódig, mintha mindig földhöz vágná. Élesen, bezengi a házat.......aztán csend. Beszélget...dehát este van! Ki jön ilyenkor?

Csupán pár hang jutott el a szobáig. Felültem. Ilyenkor mi van?

Beleléptem a mamuszomba, felvettem egy cipzáros pulóvert, ami a székbe dobva pihent. Gyűrött volt, akárcsak én. A nap történtei eluralkodtak rajtam, minden energiámat elvette az a nagyon kevés idő....az a pár óra....megdöbbentő pillanatokkal.

Kisétáltam a szobámból, és a lépcső felé vettem az irányt. Lassan lépkedtem lefele, amikor meglepetés ért: Nathanielt és Ambert tessékelte be anyukám, akik engedelmesen indultak el felém. Megilletődve pislogtam, mire rájöttem, hogy nekem köszöntek...

- Ja....sziasztok. - eszméltem fel, megráztam a fejem. Hajamat lazára kötött lófarokba kötöttem.....de tényleg lazába. Legalább a hajam fele elszabadult, és mindenfele lógott....nem túlzottan érdekel...mit keresnek ezek itt este? - Izé....gyertek fel... - mégsem küldhettem el őket... Mindegy is. Ha valamit akarnak, majd elmondják. Nathaniel bólintott. Megfordultam, és felrobogtam a lépcsőn. A szőke testvérpár utánam....

A Holds testvérpár....akkor sem értem!

- Izé....kicsit....kupi van... - majd egy stóc ruhát gyorsan belenyomtam a szekrénybe - Remélem nem baj.

- Nem....nem számíthattál ránk. - jegyezte meg halkan, kicsit baljóslóan Nathaniel. Amber csak dörmögött az orra alatt valamit...

Szóval csak intettem nekik, hogy üljenek le. Leültek a két gurulós székre, én pedig az ágyamon foglaltam helyet, és kíváncsi tekintettel vártam a szebb jövőt.

- Nos... - kezdett bele nehézkesen a srác. Megköszörülte torkát, megigazította mindig tökéletesre vasalt nyakkendőjét - nem ilyennek ismertelek..... Tudod...ezt nem vártam volna el tőled.

- Mégis mit? - kérdeztem azonnal. Nemt udom hogy mit írt fel a számlára, de ösztönszerűen felszökött a pulzusom.

- Méghogy mit! - csattant fel Amber. - Hát ezeket, kiscsillag! - majd elkezdte nyomkodni a telefonját. Közben ciccegett a nyelvével. A szobában teljes csend honolt....majd felém fordította a telefont. Az iskolai bálra a királynőjelölt plakátai....gyönyörűen összefirkálva. Kicsit megilletődötten néztem....bár az egyén, aki ezt csinálta, igencsak nagy művészi vénával rendelkezhet. Tökéletes kecskeszakállal illették Ambert....látszólag nem örülhetett neki.

- És nekem ehhez mi közöm is?

Amber már levegőért kapott, de Nathaniel a lehető leggyorsabban meszólalt.

- Cappucine állítólag a saját szemével látta, ahogy ma délután fél három körül az üres folyosón ... te ... alkottad ezeket a képeket.

- Fél háromkor már az iskola közelében sem voltam. - szólaltam meg erőteljesen. Ez sértés. - Még köszöntem is, Nathaniel! - na jó, inkább csak morogtam, mert közben agyaltam, de elfogadhatja köszönésnek is. Zavarában félretekintett.

- Valóban? - pirosodott el. - Tudja ezt valaki igazolni?

- Igen. - erősítettem meg erőteljesen. - És egyébként is....milyen alapon vádoltok meg propagandarongálással? .... Én? Amberről még elhiszem, hogy beveszi....de te? Nathaniel? - lesütötte a szemét. Az arcmimikája mintha segítségért kiáltott volna, de nem értettem hogy mit szeretne üzenni, ezért nem is foglalkoztam vele. - Az meg teljesen abszurd, hogy este nyolckor lerohantok ezzel az egyébként nevetséges üggyel.

- Ez nevetséges? Ez vicces neked? - kérdezte enyhén ingerülten a lány....na jó...irtóra ingerült volt. - Ez szabotázs! Borzalmas! - ezt az egója mondatta vele. - Egyébként meg Nathaniel nem is mondta a lényeget! - nyújtotta fel hősiesen a mutatóujját a plafon felé.

- Na...hadd halljam. - majd törökülésben helyezkedtem el.

- Nagyon érdekes, hogy az én portréfirkálmánjaimmal szemben azonnal a te propagandád került ki....nem? - az én propagandám?

- Én nem neveztem.

- Pedig valaki benevezett ma délután, Elizabeth...

- Ki? - kérdeztem kimeredt szemekkel.

- Nem tudom, a nevezés névtelenül zajlik, ezt te is tudod. A folyosón a dobozba lehet bedobni a neveket.....de nem ez a lényeg. Ez az egybeesés az én figyelmemet sem kerülhette el.

- Nos... megnyugtathatlak titeket, hogy nem én voltam. - állítottam megint. - Ja, és nem jelentkezek. Vedd ki a nevemet! - néztem mérgesen a srác felé.

- Megtenném én.... - sandított Amberre... - de nem tehetem. Holnaptól rád is lehet szavazni...

- Jó, nem baj. - sóhajtottam. Mégis ki szavazna rám? - Kérdezzétek meg mondjuk Armint! - Vicktort mégsem mondhattam, Amber abban az ülő helyzetben kapott volna agyvérzést...

- Rendben. - sóhajtott a DÖK-elnök, és felállt. - Mehetünk? - nézett a húga felé.

- Ne már hogy hiszel is neki! - csapott a két combjára.

- Amber! - szólt oda kicsit keményebben. - És én még hittem is Cappucine szavának...csak tudnám miért.

- Csak tudnám, miért én. - motyogtam kiegészítve, majd felállt Amber is, én vele. Elől indult el, már ismerte az utat. Nathaniel még párszor lefele elnézést kért, hogy így megvádoltak. A húga meg sem szólalt, fulldoklott a saját önbecsülésében...menthetetlen.

Másnap reggel fonott hajjal indultam iskolába. Édesapám megint megkörnyékezett a kérdéseivel, de jó kedvvel fogadta a készülődésemet. A hűvös idő következtében egy védőbb cipőt vettem fel, mint az a régi, kopott tornacsuka. Egy szegecses lakkcipőt rántottam ki az alsó cipősfiókból, megtörölgettem a portól....tökéletesen ápolt és használatlan volt. Eljött az ideje, hogy ezt is széttalpaljam. Egész érdekes volt öltözködés terén kilépni a komfort zónámból. A csőszárú farmer maradt, de hozzá ing, egy jól illeszkedő farmermellénnyel, vagy hogy is hívják....

Kíváncsi voltam: tényleg nevezve vagyok?

Sokakat lázba hozna, esetleg megrémísztene, de engem nem is zargat. Még az is előfordulhat, hogy majd valaki megismer az utcán - gondoltam. Érdekes lenne, ez nem jellemző. Az osztálytársaim rámnéznek, mert tudják hogy létezek, de senki más nem tudná megmondani a nevem. Senki...

Az iskolába lépve meglepetten figyeltem....Sehol egy plakát se....mindenkié eltűnt. Felnevettem. Ennyire gőgös ő se lehet... Valaki unatkozott....na és?

Tudtam, hogy a jelöltek képei valószínűleg a DÖKben lesznek...tévedtem. A DÖK mellé üvegkeretek közé zárva egy-egy kép....

De ott voltak köztük pár lány képe még, nevükkel és osztályukkal a kép bal alsó sarkán...nem feltétlenül kiemelkedő szépségeké. Itt sok szép lány van, ezt én, mint nőnemű személy is bevallom, de kiemelkedő aligha. Nem jut eszembe senki...pedig én legalább annyira ismerem őket, mint amennyire ők nem ismernek engem...

Körülnéztem....végig. Majd megakadt a tekintetem....

Dehát....dehát ez tegnapi! Nem hiszem el....ilyen nincs! VICKTOR!

Ez tegnapi....de ezt hogy? És mikor? És....és miért vagyok ilyen vak? Miért nem vettem észre egy ilyen orbitális hibát?..... Le kell nyugodnom. Így nem tudok tisztán gondolkodni.

Megdermedve bámultam. Valaki megkocogtatta a vállam, amitől hatalmasat ugrottam.

- Engedd ki a hajad....úgy sokkal szebb. - biztatott egy mosollyal Kentin.....

- Elkérhetem egy percre? - lépett hozzánk Peggy, a suli újságírója. A gyönyörű zöld szemű srác bólintott, majd elsétált.

- Szia... - majd a képre nézett, mert nem tudta a keresztnevem. - Elizabeth. - bólintottam. - Velem jönnél? A jelöltekkel csinálok egy-egy cikket.

- Nem.

- Jaj, csak pár kérés. Gyere! - majd húzni kezdett....mi a franc történik velem?? Csak kapjam el Vicktort....csak kapjam el....

(Sziasztok!

Remélem tetszett a a rész, és remélem szebb lett az új dizájn! A fejléc készítője ezúttal én vagyok. :)

Szeretném Elizabethet minél inkább "kipöccinteni" a kényelmes láthatatlanságból, pár rész erről a bálkirálynő-választásról fog szólni....

Pár kérdés:

1. Szerintetek ez megváltoztatja El és Vicktor nehézkes viszonyát?

2. Hogy fogja Elizabeth bírni a jelölti teendőit?

3. Megváltoztathatja ez a lány önbecsülését?

A következőkben kiderül, de azért kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)

Valamint: Szeretnék egy kis figyelmet fordítani Elizabeth zenei stílusára. A rész elején lévő angol idézet egy számból, a Run run run - ból származik. Egy érzelmes szám, amin minden álmodozását kiélheti az ember. :)

A számról: A dalt eredetileg a Toki Hotel énekelte fel, de nagyon kellemes meglepetést okozott nekem, hogy Kelly Clarkson új albumán, a Piece by Piece-en is helyet kapott, mégpedig duett formájában John Legenddel. Szerintem szuper lett, őszintén szólva nekem jobban is tetszik, mint a német banda verziója.

Lehetséges, hogy holnap is tudok résszel jelentkezni, bár nem szeretném elkiabálni, mert még semmit nem tudok a hétvégi beosztásomról.

Húsvét valamelyik napján mindenképp jön rész!

Köszi hogy olvastatok, iratkozzatok fel, kommenteljetek, szavazzatok a feltett kérdésemben!

Nemsoká' jövök a folytatással! ^_^)

12. Hangtalan szavakkal segít...

....Amilyen gyorsan jött a boldogság, hirtelen úgy hullottak ki a falevelek a kezemből, és ugyanolyan kifejezéstelen arccal álltam fel, mint még soha....mit művelek? Bedőltem neki. Nagyot sóhajtottam, majd elkezdtem visszasétálni, otthagyva Vicktort.
- Hé...most mi van? - kérdezte értetlenül, majd ahllottam az apró ágak és a falevelek ropogásából, hogy felállhatott. Szinte éreztem az avaron a lépteit. Az ő léptei olyan...határozottak voltak. És az enyéim? Felbotlok a semmiben, a mozdulataim irány nélkül elvesznek....a hitem megreng saját magamban minden pillanatban. Mert a lelkem mélyében van egy ketrec....abban rab tombol, szabadulására nem képes többé várni....szomjazik, hajlatai elgémberedtek, kinőtte már a rácsokat...megérett a szabadulásra, de félek elengedni.
Igenis sajnáltam azt a részemet...már akkor is, ő volt a szabadságom szimbóluma. A nevetést, jó szót, közösségi lényemet magamba fojtottam, a magány sötét álarca kényelmesebbnek tűnt eleinte...talán rosszul döntöttem?
Igen. Mindvégig tudtam, bennem volt, éreztem, hogy ezzel rombadöntök éveket. De így belegondolva, ez sem igaz. Nem volt mit lerombolni, nem volt építmény se. De akkor mit vesztettem?
Csupán időt....de időből rengeteget. És az idő megfoghatatlan, felfoghatatlan...akármennyire nem gondolunk soha bele.
Évekig figyeltem. De mit? Tájat, köveket, lelkeket, életet, halált, és egy idő után minden értelmet nyert...még ha csak jelentéktelent is, az a kő ott volt, hogy rálépjek, és felsértsem a cipőm talpát...akármi.
- Figyelsz egyáltalán rám? - kérdezte felháborodva a srác, miközben felvettem a kabátot. Szembe fordultam vele, az íriszét bámultam...igyekeztem nem tudomást venni haragos arckifejezéséről, és a lehető legtényközlőbb lenni.
- Nem. - szólaltam meg halkan, de amekkora erőt igyekeztem magamon venni, annyira bukott el az egész. A hangom megcsuklott, leszegtem a fejem...igenis bántam, hogy végeszakadt az a pár pillanat. 
- Miért.... - motyogta visszafojtottan - miért csinálod állandóan ezt? - fakadt ki belőle. - Mi késztet állandóan arra, hogy elfojtsd, ha valami jó történik veled? Mire mész az önsajnáltatással? - a hangját megemelte, majd kifújta a levegőt. - Ezt nem hiszem el. - motyogta ismét, majd a mögötte lévő levélkupacra huppant.
- Fi...
- Hallgass. - utasított a cipőmet nézve. Úgy tettem. Csak figyeltem ahogy gondolkodik, bal kezében egy száraz falevelet morzsolgatott, ami lassan hullott a tenyerébe és a földre. Gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. Néha úgy éreztem, hogy megtaláltam a megfelelő szavakat és szóra nyílt a szám, de azonnal eldobtam az ötletet. Hirtelen kicsit erősebben kezdett el fújni a szél, pár tincsemet kikapva a kabát alól. Hűvös, északi légáram. Nyakig cipzároztam a kabátom.
- Félreértesz. - nyögtem ki. El kellett neki magyaráznom. Ő nem érthette azt a vihart, ami legbelül tombolt. A nyaka felfelé szegeződött, rám pislogott. - Szóval...én...
- Ülj le, mert kiáll a nyakam. - szólalt meg, még mielőtt belekezdhettem volna. Megpaskolta maga mellett a leveleket, és leültem. Óvatosan, mintha a levelek porcelánok lennének... Felvettem egy ilyen kis poreclándarabot, és elkezdtem szétszedni. Szépen ízről-ízre kínoztam. A tépések hangjai keservesek voltak...mintha sírt volna.
- Nem rád nem figyelek...csak....én csak....hozzászoktam ehhez. Mást se csináltam...csak mindig jártam a pici, kitaposott utamat, miközben a szembejövőknek mutattam a póker arcot, ami egy idő után láthatatlanná tett. És mindig ez volt....tartottam a kényelmes távolságot.... én... - majd rá tekintettem. Tényleg érdeklődés ült ki az arcára...figyelt rám. - Mindig azzal bizonygattam magam, hogy meg vagyok elégedve a magánnyal... És most már....ez a kényelmes. Egyedül nem kell alkalmazkodnom másokhoz....nem kell elnézőnek lennem.... - majd sóhajtottam.
- Megéri? - kérdezte halkan. - Te jól érzed magad így?
- Nem....nem igazán. - suttogtam, majd hirtelen éreztem, ahogy akaratlanul is elgörbül a szám. Nem, nem szabad sírnom. Nem bírtam megszólalni, gombóc keletkezett a torkomba. Fojtogatott. Hangosan vettem egy levegőt, hogy ne érezzek ájulási tüneteket. Visszafogtam a remegést, az ajkaimat igyekeztem nyugalmi állapotban tartani, nem pislogtam. Ha megtettem volna, kiszabadult volna tehetetlenségemnek jele..
Hiszen igazából csak azért sírunk, mert tehetetlenek vagyunk. mert az örömmel, bánattal, haraggal nem tudunk mit kezdeni. Sírunk, mert ösztönös. És hiába igyekszünk befolyásolni, nem bírjuk sokáig.
Már homályosan láttam a világot. Azalakok, színek inkább pacáknak hatottak, nem vettem észre, ahogy Vicktor a vállam felé nyúl. Már csak azt éreztem, hogy hozzám érinti ujjait, és a hirtelenségtől becsukom a szemem....és éreztem két kis cseppet sietni az arcomon. Gyorsan elkezdtem törölgetni....mindhiába.
- Elizabeth...
- Hagyj most.... - fel akartam állni. Már a két kezemre helyeztem a súlypontom, és majdnem elrugaszkodtam, de Vicktor nem hagyta. Miért? Miért nem hagyja, hogy elmenjek? Megaláztatásnak éreztem, de sírtam. Az első csepp, és onnan megállíthatatlan... előre hajtottam a fejem. Éreztem, ahogy benyúl a térdem alá, másik kezével megtámasztja a hátam, és szép lassan az őlébe emel. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ezzel mi volt a célja, de nem is érdekelt...fejemet nekidöntöttem a mellkasának és bőgtem.
Kimondtam....elmondtam valakinek azt, amit senkinek. Magamnak sem vallottam be. Előbb ismertem be neki, minthogy rendeztem volna magamban...
Némán simogatta a hátam. Jól esik ez a kis csend, semmi értelme nem lenne olyan üres biztatást mormolnia az orra alatt, hogy "Semmi baj", vagy hogy "Minden rendben lesz." Inkább hangtalan szavakkal segített. Nyugtatóan alábbhagyott a szél, a hajam leszállt, és kifújtam a levegőt. Vége.
- Egy zsepit? - kérdezte, majd rá néztem. El tudom magam képzelni...kisírt szemek, piros arc, a sminkem szerintem túlélte....nem rendültek meg arcvonásai, a szeméből valami szomorúság tükröződött. Igyekeztem megérteni, de igazából csak szerencsétlen próbálkozás volt....fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében. Talán csak szánalom...
- Kérlek... - nyögtem ki halkan, majd megköszörültem a torkomat. Nyugodtan lélegeztem a számon keresztül, míg egy kamillaillatú zsebkendővel felitattam az arcomat elborító könnycseppeket.
- Itt vagytok? - kérdezte Armin a konzolával a kezében közeledve. - Eltűntetek.
- Ja, semmi gond nincs. - válaszolta Vicktor közömbösen, én pedig lehajtottam a fejem.
- Hideg van. Maradunk? Megyünk? Mi van ilyenkor? - kérdezte nemtörődöm módon.
- Menj ha gondolod. - éreztem, ahogy megfeszül a felsőteste, és vállat von.
- Ja, Elizabeth..itt a táskád.
- Dobd. - nyögtem ki, majd felnéztem, és kinyújtottam a kezeimet. Nem kellett kétszer mondani.
- Sziasztok. - majd hallottam, ahogy a talpai alatt recseg az ősz vívmánya.
- Ő miért volt itt? - kérdeztem meg közömbösen utánanézve.
- Ja....nagynéném kérése volt, hogy rángassam el valahova. Egész jól bírta, egy teljes óra friss levegőn. - mondta cinikusan, amitől felnevettem. Úgy éreztem, a könnyek eltörtek valamit azokon a rácsokon, ami mögé száműztem a jókedvem, az igazi érzéseket.
- Unokatesók vagytok? - kérdeztem felé szegve a fejem. Keserű mosollyal bólintott.
- Nem hasonlítatok. - állapítottam meg, de ez nem is volt nehéz...a szél! Nagyon hideg lett...
- Ne is mondd. Inkább kerülöm....Hűvös van, látom hogy fázol. - majd segített felállni. Nem vak, tényleg. - Hazakísérjelek, vagy van kedved valamerre menni?
- Haza. - nyögtem ki keserédesen. - Le kell ülnöm gondolkodni.
- Látod? EZ a bajod! Túlgondolkodod!
- Nem bírom ki. - vallottam be a számat harapdálva.
- Gyere....akkor legalább addig ne gondolkozz, amíg megyünk. - majd ő is felállt, és szorosan egymás mellett elindultunk. A jobbján mentem, nézegetve a tájat. A fényképezőt elvitte Armin, mert már nem állt a helyén.
Lassan az ösvényre tértünk, és lassan, sétáltunk, nem siettünk sehova...
- Vicktor... - szólaltam meg halkan. - Alexy csak szerintem meleg? - kérdeztem. Elmosolyodott.
- Nem...és azt is tudom, hogy ki a nagy szerelme.
- Kentin. - vágtam bele. Bólintott nevetve.
És még megannyi komolytalan téma szóbajött, míg a szobámban találtam ismét magam........

11. A találkahely...

Délután két óra volt.
Mivel hat órám volt, egész könnyen beeshettem az ajtón, már ilyen hamar. Egész nap csak a kis lapocskát néztem, a karkötőre csak néha siklott át a figyelmem. Egyszerűen gyönyörű...olyan...különleges. Még hasonlóval sem találkoztam.
Ahogy hasonló üzenettel sem.... Nem tudom mire vélni....újra fel kellett idéznem a párbeszédünket. Nem vettem észre, hogy néha megremegett a szája, mielőtt levegőért kapna.....hogy alig láthatóan remeg a keze...eddig miért nem tűnt fel?.... Valamit rejtegetett. Egy információt, ami nem bukhatott ki belőle...talán az ellen küzdött, hogy mi áll a papíron?
Vagy ha csak egyszerű vicc? Csak ha....manipulál? Talán arra volt kíváncsi, hogy elmennék-e?
Esetleg kandikamerákkal várja majd a fél suli, hogy beessek és nagyot nevethessenek rajtam?
Egyszerűen nem tudtam eldönteni.
- Még van fél órám eldönteni. - motyogtam magamban, miközben letöröltem egy vizes ronggyal a polcomat, hogy ne egye a por. Sokaknak képek, kedves emlékek, csecsebecsék sorakoznak. Egy bekeretezett fotó a szerelmükkel, a legjobb barátjukkal, a családjukkal...az én kis polcomon pár könyv sorakozik. Annyi szeretet van ezen a polcon, amennyit a kötetektől átvehet....de a betűk nem csorgatják értelmüket ebbe a tárgyba. Rajtam kívül senki sem tudta, valójában mennyi minden van ezen a bútoron.
Elmegyek....nem megyek....biztos fontos....csak szívatás....el kell menjek...időpocsékolás....lehet hogy baj van....baj? Max. a fejemben....könyörgök! És ha valamit mondani akar?....Esetleg annyit, hogy mennyire bolond vagy.....Látnom kell....Dehogy kell!......ELÉG MÁR!
Nem érdekel! Nem megyek sehova!
Rendben, ezt eldöntöttem. Az ágyamra huppantam, és kifújtam a levegőt. Csak nyugi...a józan észnek kell diktálnia! A józan eszem pedig azt súgta, hogy ~el ne indulj~.
Igaza van...mit is kezdenék nélküle?
Eldőltem a puha matracon, és a plafonnal ismerkedtem, mint már ezerszer. Nagyon is jól ismerjük egymást,,,
Üzenet. Üzenetem jött. Az első gondolatom: Mit akar már megint a szolgáltató? 
Sóhajtva vettem elő a zsebemből a készüléket. Csak egy szám...555386.....várjunk csak.
555386. Istenem! Vicktor? Nem....az nem lehet.
Pedig lehetett...sóhajtva nyitottam meg az üzenetet.

"Változott a terv. Gyere a park kapujához a megbeszélt időpontra.
Ott várlak.

Vicktor."

Nagyon csúnyán nézhettem az üzenetre. Most döntöttem el, hogy nem megyek sehova! 
Áh, susnyásba az egésszel! Felpattantam, és kiengedtem enyhén hullámos hajam. Beletúrtam, hogy legyen egy kevés tartása, majd az ő dzsekijét vettem elő. Nagy volt rám, de ez éppen nem érdekelt. Azt sem tudtam, hirtelen mit miért csinálok. Csak tettem valamit...a józan ész elvesztette irányítását...
Lerobogtam a lépcsőn, és a tornacipőmet kezdtem el felhúzni.
- Hova a nagy sietség? - kérdezte anyukám egy bögre forrócsokival a kezében, a konyha felől közeledve.
Nem válaszoltam, csak húztam a cipőm. A fűzőt beletömködtem oldalt, mint mindig, majd a kézitáskámért nyúltam, ami a fogason már régóta várt arra, hogy használjam.
- Elmentem! - csak ennyit jegyeztem meg, majd kitárult előttem az ajtó. Apa félreállt, várta hogy kirontsak...nem hiába rostokolt, gyorsan kaptam az alkalmon. Talán köszöntem neki, de nem vagyok már benne biztos...
Mikor odaértem, rájöttem, hogy még van tíz percem. Mit tudtam volna tíz perccel kezdeni? Semmit! Nekidőltem a parkot körülvevő falnak közvetlen a kapu mellett, és vártam. Öt perc múlva közeledett az én emberem...de nem egyedül. Armin volt az oldalán. Az én osztálytársam........az az Armin, aki állandóan kockul. Még álmában is...az az Armin, akinek Vicktorral semmi dolga nem volt...vagyis eddig azt hittem.
- Szia.
- Szia. - köszöntek zsinórban mindketten. Megrántottam magamon a dzsekit.
- Sziasztok. - köszöntem vissza hidegen, mint aki szinte tudomást sem szerez róluk. - Nos? Miről van szó? - majd vártam. Összenéztek. - Miért vagyok itt? - kérdeztem hangosabban, majd súlypontomat a két lábamra helyeztem.
- Izé....te mondod! - csattant fel Armin Vicktorra nézve.
- Igen, tudom. Az én ötletem volt az egész. - majd végre felém fordult.
- Hallgatom.
- Várj, inkább megmutatom. - majd kinyitotta előttem a park kapuját, és előre engedett. Összefogtam magamon a bőrkabátot, és lassan besétáltam. Hallottam, ahogy jön utánam. Szótlanul....én jelentőségteljesen rámeredtem, mire elmosolyodott.
- Sokkal jobban tetszett a reggeli nevetésed. - idézte fel. Kellett neki pár perc, mire leesett: semmi kedvem mosolyogni. Sóhajtott, és mentünk tovább. Néha arrébb rúgtam egy-egy falevelet a járdáról, nehogy összetapossák...azzal elveszti a varázsát. - Szeretsz fényképezkedni?
- Nem igazán, mert nincs kivel... - válaszoltam bámészkodva a gyönyörű színek között...káprázatos tud lenni. Nem tudom, hogy Vicktor milyen arcmimikával válaszolt a kijelentésemre. - Tudod....ott vannak a közösségi oldalak. Facebookon is ott vigyorog, csücsörít, nevet mindenki együtt....és látszik, hogy milyen jól érzik magukat. Én mit kezdjek magammal? - majd sóhajtottam, és ránéztem. Néma volt. Mintha épp azon gondolkodna, hogy mit csináljon.
Egyszer csak egy felállított kamera várt egy különleges tájkép előtt. Heverő falevelek, farönkök, egy elhagyatott pad, fák. A háttérben az a rejtélyes régi épület állt, amiről sok rémmese terjeng. Csúnyának találom,de  most úgy ideillik...Olyan különleges összhatású volt az egész...
- Szép? - kérdezte mellém lépve Vicktor...Armin nem beszélt, nem is nagyon érdekelte az egész.
- Igen. - válaszoltam. - És akkor most mi is van?
Felnevetett.
- Nem esett le?
- Valaminek le kellett volna?
- Szeretnék pár fotót csinálni rólad. - bökte ki. Fennakadt a szemem. Rólam? Mégis miért? - Kérlek.
- Jó....mi ezzel a célod? Mi a csel? - kérdeztem cinikusan.
- Csel? - bólintottam.
- Igen. Akkor mégis mit sajnálnál? - majd leültem a padra.
- Ha nem adok eléd kételyeket, nem jössz el. - hogy az a! Meg lehetne fojtani! - De jó látni hogy téged érdekel, hogy mi van velem. - mosolyodott el. - Na...ne vágj már ezért olyan fancsali képet!
- Szóval ne? - kérdeztem kimeresztett szemekkel.
- Jó, mindegy. Bocsi!...
- Nem csinálok semmit.
- Nem? - kérdezte nevetve. - Megráztam a fejem. - Ejnye. Ellentmondasz? - közeledett nevetve. Bólogattam, de valami játékosság jelent meg a szemében, ami olyan...szimpatikus volt. Elém állt. Belementem az ostoba kis "játékába", és keresztbe fontam a kezeim. - Igen? - kacagott, majd hirtelen felkapott, áthajított a vállán, és elkezdett velem szaladni.
- Te meg mit művelsz?? - kérdeztem hangosan kacagva. Ez annyira arra emlékeztet engem, amikor egészen kicsi koromban apa játszott velem...amikor még egész jóban voltunk, és nem volt szétrobbantva a család. Valami régi boldogságot éreztem, és nevetve dübögtem a hátán. Hirtelen egy fűkupacra dobott. Levettem a kabátot, hogy jobban tudjak mozogni. Ahogy felálltam, felakasztottam egy fára. Vicktor hátrált, én pedig üldözni kezdtem, akár egy kislány. De olyan nosztalgikus volt...úgy hiányzott ez a fajta törődés, hogy nem bírtam megállni. Gyengét talált rajtam. Lassított, én pedig a hátára ugrottam. Elvesztette egyensúlyérzékét, és ismét elestünk. Legurultam róla hangosan hahotázva, majd szórakozásból fogtam egy csomó falevelet és magam elé tartottam, kalimpáltam a lábammal. Másfél méterre ült mellettem a levéláradatban.
- Nézz előre. - kért meg rá. Teljesítettem a kérését, mire láttam fókuszponton kívül, hogy vigyorogva csinált egy fényképet........

10. "Várj, várj, várj.....Ne késs....sajnálom."

Ezt nem hiszem el....
Elment, én pedig elmosolyodtam. Nem tudtam mi történik velem, csak hirtelen boldog kackagásba kezdtem....annyiszor végigfutott már a fejemen egy ilyen pillanat....igen. Sosem vallottam be magamnak....nem mertem. Vak álmoknak hittem az ilyesfajta képzelgéseket, egyszerű délibábnak, de annyira biztos voltam benne, hogy ébren voltam. Igen.....rám aggatta a ruháit, hazahozott, felkapott, tényleg hazahozott. Nem a kertbe, nem a kapu elé, egyenesen az ajtóig szállított....kész Don Juan.
Igen...tényleg az. Egy elbűvölő, ledöbbentő élettani folyamatokat indított el bennem. Nem akartam töbé titkolni magam előtt....igenis kedvelem őt!
Sőt....azt sem akartam többé elzárni a lelkembe, hogy egyedül vagyok. Végig tudtam, hogy nem így volt. De a kockáztatás.....semmiképp sem jöhetett szóba. Mintha életet lehelt volna belém......élni akarást!..........

- Minden rendben? - kérdezte reggel apa rácsodálkozva, hogy mennyire sietek. Sosem tapasztalt még ilyet, hiszen én soha nem siettem iskolába.....tudja, hogy nem szeretem a tömeget és a társaságot.
- Persze. Mert? - kérdeztem, majd a nappali nagy tükréhez léptem, és az alatta lévő kis polcról felkaptam at alapozómat. Kinyomtam egy keveset a bal kézfejemre, majd munkához láttam....sminkeltem.
- Egy. Mi ez a lelkesedés?
- Nem lelkesedhetek? - kérdeztem, míg a homlokomon elkentem egy kevés szépítőt.
- De, persze, sőt! Nagyon örülök neki! - mondta kitörő jókedvvel a hangjában. - De....miért sminkelsz?
- Apa....minden reggel sminkelek.... - majd a korrektor akadt a kezem ügyébe. Elkezdtem eltüntetni a szemem alatti karikákat.
- Igen? - döbbent le. - Én azt hittem...hogy csak a szemedet....
- Hogy szempillaspirálozok? - javítottam ki. Csend....szerintem bólintott, esetleg vállat rántott. - Igen, tényleg csak azt szoktam.
- Valami jó dolog történt? - majd pár másodperc után felkacagott. - Tudom ám, hogy mi bajod van!
- Igen? - kérdeztem nyomottan, igazából nem koncentráltam arra, amit mondott......kész a púder. Jöjjön a szemem!
- Ki az? - kérdezte felém közeledve. A padlón szinte éreztem léptei rezdülését....a lépteiből nyugodtság sugárzik.
- Ki kicsoda? - nevettem fel.
- Hát....tudod! - próbált magyarázkodni. - Na....kinek akarsz tetszeni?
- Melyik tahónak? - javítottam ki, miközben kihúztam a szemem.
- Izé....
- Ne viccelj! - nevettem fel harsányan, hogy észre ne vegye.....tényleg tetszeni akarok egy szerencsétlen tahónak...abbahagytam a kacagást, és ismét koncentráltam.
- Semmi? - kérdezte felém sandítva. Megráztam a fejem. - Egész biztos? - a hangja olyan kimért volt, mintha egy kihallgatáson lettünk volna, és egy gyilkossági vallomást próbálna kihúzni belőlem..
- Persze! - majd szempillaspirál...és kész......igen. Többet kéne foglalkoznom magammal, mert így jobb az eredmény. - Oké, indulok! - majd elléptem a tükörtől, megigazítottam kósza tincseimet, amiket vasalóval kínoztam előtte.
- Bevigyelek?
- Van időm, elsétálok odáig! - felvettem a táskám. - az aggodalmaskodó szülő bólintott, én pedig felvettem a fekete tornacipőm az előtérben, és célirányosan az iskola felé siettem.....siettem. Ilyen még nem fordult elő, de egy ember miatt már megéri....látnom kellett.
Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, de szemet hunytam a feltételezéseim mellett. Most az egyszer nem szerettem volna, ha a saját kételyeim lassítanának le.....nem zárhatom el a külvilágot....
- Szia! - köszöntem Irisnek, aki megpróbált kikerülni az úton. Megállt, ledöbbent.
- Izé...szia... - hebegte tétován. Szerintem meglepődött....az elmúlt három évben egyszer sem köszöntem neki. Nem éreztem szükségét...most is csak egy láthatatlan, kikerülendő kis árny voltam számára.
Iris kedves lány, bár kissé esetlen. Sőt....nagyon esetlen. Kilencedikben rám borított egy fél liter kakaót, a pulóver menthetetlenül beszívta. Szóval....a gyönyörű, hófehér kötött pulcsimnak lőttek, de legalább két percet beszélgettem....abban a két percben kiújult a világutálatom. Mindenesetre, ez nem Iris hibája, ő ilyen, és kész.
Még pár másodpercig némán figyelt. Vártam valamit, egy szót, nyikkanást, esetleg lélegzetvételt...de még azt sem vettem észre rajta. Egyszer sarkonfordult, és elsietett. Szedte a lábait, táskáját megigazította a hátán.

10 perccel később....
- Miért nem nyílik ez a....... - de valaki félbeszakította hangos gondolatmenetemet, még mielőtt káromkodhattam volna.
- Hadd segítsek... - állt mögöttem Vicktor szórakozottan. Szó nélkül félreálltam. - Tudod, még meglepődtem volna, ha kimondod....szerintem a csúnya beszéd nem vall rád. - majd közelebb lépett a szerkezethez. Rám se nézett. - Öhmm....Elizabeth..
- Tessék. - vágtam rá várakozva. Szeretnék bejutni a szekrényembe, a könyveim nagy része közé.
- Ez....ez biztos hogy a te szekrényed?
- Mert? Kié lenne? - kérdeztem ironikusan.
- Amberé. Idáig érzem a büdös parfümjét. - mondta olyan arccal, mint aki majd' megfullad.
- Várj... - majd megnéztem. 121-es szerkény.....hogy lehetek ennyire idióta? - Lehet hogy igazad van. - szólaltam meg kínosan, majd arra a szekrényre pillantottam, ami előtt álltam. 122-es....igen....ez az én számom.
A sajátomhoz léptem, a zárban fordult a kulcs, és kitárult előttem áhított, rendezett könyvbirodalmam. Igazából...felül regények, alól könyvek.
Még mielőtt bármit is tehettem volna, Vicktor a vállam felett kivett egy termetes könyvet.
- Büszkeség és balítélet? - kérdezte meglepődve, majd felnevetett. - Ne már... - majd abbahagyta. Csak vigyorgott.
- Mi olyan vicces ezen? - kérdeztem elvörösödve, és kikaptam a kezéből....a harmadik . Igenis szeretem ezt a regényt!
- Úgy érzem, kicsit félreismertelek.. - mondta, majd arcizmai szép lassan elernyedtek...megnyugodott, de az én arcom lángban égett.... félreismert? Ezt mégis hogy érti? - Nem hittem volna, hogy ennyire...romantikus típus vagy..
- Annyira azért nem ismerheted ezt a könyvet. A szerelem mellett még nagyon sok dolog található benne... - javítottam ki. Ez a könyv románcra épül, de van benne más is, ami szintén megfogó.
- Láttam a filmet...- vallotta be halkan, mire felnevettem.
- Komolyan megnézted...önszántadból? - mosolyogtam. Egy pillanatra csak figyelt, kissé értetlenül pislogott...
- Méghogy önszántamból! - csattant fel nevetve. - Hagyjuk már...A szürke ötven árnyalatának a bemutatóján is 90%-ban csak azért jelent meg pasi, mert a csaja elrángatta.
- Szóval rákényszerített a barátnőd. - sóhajtottam.
- Várj....izé.... - elkezdett gondolkodni, megpróbálta visszajátszani azt, amit az előbb mondott...szerintem nem jött össze. Pedig nem esett rosszul a példálózás, meg a bevallás. Csupán ismét rákérdeztem.
- Vicktor....mennem kell... - magyaráztam kissé esetlenül, kiragadtam a szekrényből a törikönyvet, visszadobtam a regényt, majd becsuktam a fémszerkezetet.
- Várj már! Nem úgy értettem. - állított meg a kezével, mikor el akartam mellette menni. - Igen, régebben....mikor még volt barátnőm....de szabad vagyok! - majd védekezésképp felnyújtotta két kezét. Elmosolyodtam.
- Mert ha nem lennél? Számítana?.....Egyébként... - majd a táskámból kivettem egy szatyrot, benne az összehajtogatott, megszáradt cuccaival. - A kabát.....
- Mondtam hogy hagyd! - vágott a szavamba, majd elvette a kezemben lévő kis csomagot. - Köszi. - majd a kezemre pillantott, elvette lassan tőlem. Ekkor végigfutottam a felsőtestén, egészen az arcáig, hiszen eddig én isa kezemet figyeltem, Ilyen közel állva jöttem rá, hogy milyen magas... - Később.... . Szia. - majd nemes egyszerűséggel ismét nekiindultam. Most öt lépésig jutottam.
- Várj még! - sóhajtottam, de a lábaim nem engedtek tovább - .....csak egy pillanat. - szólalt lágyabban, hogy elnézzem neki az állandó "várj" felszólítást.
Olyan.....határozatlannak tűnik. 
Megfordultam, határozottan visszasétáltam.
- Várok. - jelentettem ki.
- A markod.... - kérdően néztem rá, de olyan határozottnak tűnt.... Kinyújtottam a markom. Valamit beletett, majd sarkon fordult. Nem néztem le.....megpróbáltam kitapogatni. Egy tárgy....talánegy karkötő....lágy, vékony, több szál van benne. Enyhén fémes tapintású....biztos szép.
De mellette.....egy összehajtott papírt is felfedeztem.
Lassan lehajtottam a fejem, és kinyitottam a markom...
Óvatosan nézegettem az ékszert. Tényleg nagyon szép.... de valahogy ez nem mozgatta meg a képzelőerőmet. De az a kis papír....egyenesen fellángolta bennem minden kíváncsiságom.

"Itt nem érzelemekről van szó, hanem jóval többről.

Freedom street 102. Ma, 15:00.

Ne késs….sajnálom.

                                                       Vicktor"

(Sziasztok! Elnézést kérek, hogy előző héten nem volt rész, de összesűrűsödött a program...gyorsan behoztam. Valószínűleg a szemetek csukódott lefele olvasás közben, esetleg a vége keltette fel az érdeklődéseteket. Ez azért kellett, mert a következő részeket ezekre a párbeszédekre, találkozásokra fogom építeni, alig várom már, hogy megírjam a következő részeket, mert teljesen elképzeltem a fejemben, és szóljatok rám, mert már megint sokat fecsegek! :D

Mindenesetre kaptok kérdést:

Szerintetek mit akar mondani Vicktor levele? És a karkötő? 

Lehet esetleg köze valamihez, ami az előző részekben történt?

Mi várhat Elizabethre, mit sajnál már előre Vicktor?

Jövőhéten elkezdek válaszokat adni.

Sziasztok! :*)