Mivel hat órám volt, egész könnyen beeshettem az ajtón, már ilyen hamar. Egész nap csak a kis lapocskát néztem, a karkötőre csak néha siklott át a figyelmem. Egyszerűen gyönyörű...olyan...különleges. Még hasonlóval sem találkoztam.
Ahogy hasonló üzenettel sem.... Nem tudom mire vélni....újra fel kellett idéznem a párbeszédünket. Nem vettem észre, hogy néha megremegett a szája, mielőtt levegőért kapna.....hogy alig láthatóan remeg a keze...eddig miért nem tűnt fel?.... Valamit rejtegetett. Egy információt, ami nem bukhatott ki belőle...talán az ellen küzdött, hogy mi áll a papíron?
Vagy ha csak egyszerű vicc? Csak ha....manipulál? Talán arra volt kíváncsi, hogy elmennék-e?
Esetleg kandikamerákkal várja majd a fél suli, hogy beessek és nagyot nevethessenek rajtam?
Egyszerűen nem tudtam eldönteni.
- Még van fél órám eldönteni. - motyogtam magamban, miközben letöröltem egy vizes ronggyal a polcomat, hogy ne egye a por. Sokaknak képek, kedves emlékek, csecsebecsék sorakoznak. Egy bekeretezett fotó a szerelmükkel, a legjobb barátjukkal, a családjukkal...az én kis polcomon pár könyv sorakozik. Annyi szeretet van ezen a polcon, amennyit a kötetektől átvehet....de a betűk nem csorgatják értelmüket ebbe a tárgyba. Rajtam kívül senki sem tudta, valójában mennyi minden van ezen a bútoron.
Elmegyek....nem megyek....biztos fontos....csak szívatás....el kell menjek...időpocsékolás....lehet hogy baj van....baj? Max. a fejemben....könyörgök! És ha valamit mondani akar?....Esetleg annyit, hogy mennyire bolond vagy.....Látnom kell....Dehogy kell!......ELÉG MÁR!
Nem érdekel! Nem megyek sehova!
Rendben, ezt eldöntöttem. Az ágyamra huppantam, és kifújtam a levegőt. Csak nyugi...a józan észnek kell diktálnia! A józan eszem pedig azt súgta, hogy ~el ne indulj~.
Igaza van...mit is kezdenék nélküle?
Eldőltem a puha matracon, és a plafonnal ismerkedtem, mint már ezerszer. Nagyon is jól ismerjük egymást,,,
Üzenet. Üzenetem jött. Az első gondolatom: Mit akar már megint a szolgáltató?
Sóhajtva vettem elő a zsebemből a készüléket. Csak egy szám...555386.....várjunk csak.
555386. Istenem! Vicktor? Nem....az nem lehet.
Pedig lehetett...sóhajtva nyitottam meg az üzenetet.
"Változott a terv. Gyere a park kapujához a megbeszélt időpontra.
Ott várlak.
Vicktor."
Nagyon csúnyán nézhettem az üzenetre. Most döntöttem el, hogy nem megyek sehova!
Áh, susnyásba az egésszel! Felpattantam, és kiengedtem enyhén hullámos hajam. Beletúrtam, hogy legyen egy kevés tartása, majd az ő dzsekijét vettem elő. Nagy volt rám, de ez éppen nem érdekelt. Azt sem tudtam, hirtelen mit miért csinálok. Csak tettem valamit...a józan ész elvesztette irányítását...
Lerobogtam a lépcsőn, és a tornacipőmet kezdtem el felhúzni.
- Hova a nagy sietség? - kérdezte anyukám egy bögre forrócsokival a kezében, a konyha felől közeledve.
Nem válaszoltam, csak húztam a cipőm. A fűzőt beletömködtem oldalt, mint mindig, majd a kézitáskámért nyúltam, ami a fogason már régóta várt arra, hogy használjam.
- Elmentem! - csak ennyit jegyeztem meg, majd kitárult előttem az ajtó. Apa félreállt, várta hogy kirontsak...nem hiába rostokolt, gyorsan kaptam az alkalmon. Talán köszöntem neki, de nem vagyok már benne biztos...
Mikor odaértem, rájöttem, hogy még van tíz percem. Mit tudtam volna tíz perccel kezdeni? Semmit! Nekidőltem a parkot körülvevő falnak közvetlen a kapu mellett, és vártam. Öt perc múlva közeledett az én emberem...de nem egyedül. Armin volt az oldalán. Az én osztálytársam........az az Armin, aki állandóan kockul. Még álmában is...az az Armin, akinek Vicktorral semmi dolga nem volt...vagyis eddig azt hittem.
- Szia.
- Szia. - köszöntek zsinórban mindketten. Megrántottam magamon a dzsekit.
- Sziasztok. - köszöntem vissza hidegen, mint aki szinte tudomást sem szerez róluk. - Nos? Miről van szó? - majd vártam. Összenéztek. - Miért vagyok itt? - kérdeztem hangosabban, majd súlypontomat a két lábamra helyeztem.
- Izé....te mondod! - csattant fel Armin Vicktorra nézve.
- Igen, tudom. Az én ötletem volt az egész. - majd végre felém fordult.
- Hallgatom.
- Várj, inkább megmutatom. - majd kinyitotta előttem a park kapuját, és előre engedett. Összefogtam magamon a bőrkabátot, és lassan besétáltam. Hallottam, ahogy jön utánam. Szótlanul....én jelentőségteljesen rámeredtem, mire elmosolyodott.
- Sokkal jobban tetszett a reggeli nevetésed. - idézte fel. Kellett neki pár perc, mire leesett: semmi kedvem mosolyogni. Sóhajtott, és mentünk tovább. Néha arrébb rúgtam egy-egy falevelet a járdáról, nehogy összetapossák...azzal elveszti a varázsát. - Szeretsz fényképezkedni?
- Nem igazán, mert nincs kivel... - válaszoltam bámészkodva a gyönyörű színek között...káprázatos tud lenni. Nem tudom, hogy Vicktor milyen arcmimikával válaszolt a kijelentésemre. - Tudod....ott vannak a közösségi oldalak. Facebookon is ott vigyorog, csücsörít, nevet mindenki együtt....és látszik, hogy milyen jól érzik magukat. Én mit kezdjek magammal? - majd sóhajtottam, és ránéztem. Néma volt. Mintha épp azon gondolkodna, hogy mit csináljon.
Egyszer csak egy felállított kamera várt egy különleges tájkép előtt. Heverő falevelek, farönkök, egy elhagyatott pad, fák. A háttérben az a rejtélyes régi épület állt, amiről sok rémmese terjeng. Csúnyának találom,de most úgy ideillik...Olyan különleges összhatású volt az egész...- Szép? - kérdezte mellém lépve Vicktor...Armin nem beszélt, nem is nagyon érdekelte az egész.
- Igen. - válaszoltam. - És akkor most mi is van?
Felnevetett.
- Nem esett le?
- Valaminek le kellett volna?
- Szeretnék pár fotót csinálni rólad. - bökte ki. Fennakadt a szemem. Rólam? Mégis miért? - Kérlek.
- Jó....mi ezzel a célod? Mi a csel? - kérdeztem cinikusan.
- Csel? - bólintottam.
- Igen. Akkor mégis mit sajnálnál? - majd leültem a padra.
- Ha nem adok eléd kételyeket, nem jössz el. - hogy az a! Meg lehetne fojtani! - De jó látni hogy téged érdekel, hogy mi van velem. - mosolyodott el. - Na...ne vágj már ezért olyan fancsali képet!
- Szóval ne? - kérdeztem kimeresztett szemekkel.
- Jó, mindegy. Bocsi!...
- Nem csinálok semmit.
- Nem? - kérdezte nevetve. - Megráztam a fejem. - Ejnye. Ellentmondasz? - közeledett nevetve. Bólogattam, de valami játékosság jelent meg a szemében, ami olyan...szimpatikus volt. Elém állt. Belementem az ostoba kis "játékába", és keresztbe fontam a kezeim. - Igen? - kacagott, majd hirtelen felkapott, áthajított a vállán, és elkezdett velem szaladni.
- Te meg mit művelsz?? - kérdeztem hangosan kacagva. Ez annyira arra emlékeztet engem, amikor egészen kicsi koromban apa játszott velem...amikor még egész jóban voltunk, és nem volt szétrobbantva a család. Valami régi boldogságot éreztem, és nevetve dübögtem a hátán. Hirtelen egy fűkupacra dobott. Levettem a kabátot, hogy jobban tudjak mozogni. Ahogy felálltam, felakasztottam egy fára. Vicktor hátrált, én pedig üldözni kezdtem, akár egy kislány. De olyan nosztalgikus volt...úgy hiányzott ez a fajta törődés, hogy nem bírtam megállni. Gyengét talált rajtam. Lassított, én pedig a hátára ugrottam. Elvesztette egyensúlyérzékét, és ismét elestünk. Legurultam róla hangosan hahotázva, majd szórakozásból fogtam egy csomó falevelet és magam elé tartottam, kalimpáltam a lábammal. Másfél méterre ült mellettem a levéláradatban.
- Nézz előre. - kért meg rá. Teljesítettem a kérését, mire láttam fókuszponton kívül, hogy vigyorogva csinált egy fényképet........
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése