12. Hangtalan szavakkal segít...

....Amilyen gyorsan jött a boldogság, hirtelen úgy hullottak ki a falevelek a kezemből, és ugyanolyan kifejezéstelen arccal álltam fel, mint még soha....mit művelek? Bedőltem neki. Nagyot sóhajtottam, majd elkezdtem visszasétálni, otthagyva Vicktort.
- Hé...most mi van? - kérdezte értetlenül, majd ahllottam az apró ágak és a falevelek ropogásából, hogy felállhatott. Szinte éreztem az avaron a lépteit. Az ő léptei olyan...határozottak voltak. És az enyéim? Felbotlok a semmiben, a mozdulataim irány nélkül elvesznek....a hitem megreng saját magamban minden pillanatban. Mert a lelkem mélyében van egy ketrec....abban rab tombol, szabadulására nem képes többé várni....szomjazik, hajlatai elgémberedtek, kinőtte már a rácsokat...megérett a szabadulásra, de félek elengedni.
Igenis sajnáltam azt a részemet...már akkor is, ő volt a szabadságom szimbóluma. A nevetést, jó szót, közösségi lényemet magamba fojtottam, a magány sötét álarca kényelmesebbnek tűnt eleinte...talán rosszul döntöttem?
Igen. Mindvégig tudtam, bennem volt, éreztem, hogy ezzel rombadöntök éveket. De így belegondolva, ez sem igaz. Nem volt mit lerombolni, nem volt építmény se. De akkor mit vesztettem?
Csupán időt....de időből rengeteget. És az idő megfoghatatlan, felfoghatatlan...akármennyire nem gondolunk soha bele.
Évekig figyeltem. De mit? Tájat, köveket, lelkeket, életet, halált, és egy idő után minden értelmet nyert...még ha csak jelentéktelent is, az a kő ott volt, hogy rálépjek, és felsértsem a cipőm talpát...akármi.
- Figyelsz egyáltalán rám? - kérdezte felháborodva a srác, miközben felvettem a kabátot. Szembe fordultam vele, az íriszét bámultam...igyekeztem nem tudomást venni haragos arckifejezéséről, és a lehető legtényközlőbb lenni.
- Nem. - szólaltam meg halkan, de amekkora erőt igyekeztem magamon venni, annyira bukott el az egész. A hangom megcsuklott, leszegtem a fejem...igenis bántam, hogy végeszakadt az a pár pillanat. 
- Miért.... - motyogta visszafojtottan - miért csinálod állandóan ezt? - fakadt ki belőle. - Mi késztet állandóan arra, hogy elfojtsd, ha valami jó történik veled? Mire mész az önsajnáltatással? - a hangját megemelte, majd kifújta a levegőt. - Ezt nem hiszem el. - motyogta ismét, majd a mögötte lévő levélkupacra huppant.
- Fi...
- Hallgass. - utasított a cipőmet nézve. Úgy tettem. Csak figyeltem ahogy gondolkodik, bal kezében egy száraz falevelet morzsolgatott, ami lassan hullott a tenyerébe és a földre. Gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. Néha úgy éreztem, hogy megtaláltam a megfelelő szavakat és szóra nyílt a szám, de azonnal eldobtam az ötletet. Hirtelen kicsit erősebben kezdett el fújni a szél, pár tincsemet kikapva a kabát alól. Hűvös, északi légáram. Nyakig cipzároztam a kabátom.
- Félreértesz. - nyögtem ki. El kellett neki magyaráznom. Ő nem érthette azt a vihart, ami legbelül tombolt. A nyaka felfelé szegeződött, rám pislogott. - Szóval...én...
- Ülj le, mert kiáll a nyakam. - szólalt meg, még mielőtt belekezdhettem volna. Megpaskolta maga mellett a leveleket, és leültem. Óvatosan, mintha a levelek porcelánok lennének... Felvettem egy ilyen kis poreclándarabot, és elkezdtem szétszedni. Szépen ízről-ízre kínoztam. A tépések hangjai keservesek voltak...mintha sírt volna.
- Nem rád nem figyelek...csak....én csak....hozzászoktam ehhez. Mást se csináltam...csak mindig jártam a pici, kitaposott utamat, miközben a szembejövőknek mutattam a póker arcot, ami egy idő után láthatatlanná tett. És mindig ez volt....tartottam a kényelmes távolságot.... én... - majd rá tekintettem. Tényleg érdeklődés ült ki az arcára...figyelt rám. - Mindig azzal bizonygattam magam, hogy meg vagyok elégedve a magánnyal... És most már....ez a kényelmes. Egyedül nem kell alkalmazkodnom másokhoz....nem kell elnézőnek lennem.... - majd sóhajtottam.
- Megéri? - kérdezte halkan. - Te jól érzed magad így?
- Nem....nem igazán. - suttogtam, majd hirtelen éreztem, ahogy akaratlanul is elgörbül a szám. Nem, nem szabad sírnom. Nem bírtam megszólalni, gombóc keletkezett a torkomba. Fojtogatott. Hangosan vettem egy levegőt, hogy ne érezzek ájulási tüneteket. Visszafogtam a remegést, az ajkaimat igyekeztem nyugalmi állapotban tartani, nem pislogtam. Ha megtettem volna, kiszabadult volna tehetetlenségemnek jele..
Hiszen igazából csak azért sírunk, mert tehetetlenek vagyunk. mert az örömmel, bánattal, haraggal nem tudunk mit kezdeni. Sírunk, mert ösztönös. És hiába igyekszünk befolyásolni, nem bírjuk sokáig.
Már homályosan láttam a világot. Azalakok, színek inkább pacáknak hatottak, nem vettem észre, ahogy Vicktor a vállam felé nyúl. Már csak azt éreztem, hogy hozzám érinti ujjait, és a hirtelenségtől becsukom a szemem....és éreztem két kis cseppet sietni az arcomon. Gyorsan elkezdtem törölgetni....mindhiába.
- Elizabeth...
- Hagyj most.... - fel akartam állni. Már a két kezemre helyeztem a súlypontom, és majdnem elrugaszkodtam, de Vicktor nem hagyta. Miért? Miért nem hagyja, hogy elmenjek? Megaláztatásnak éreztem, de sírtam. Az első csepp, és onnan megállíthatatlan... előre hajtottam a fejem. Éreztem, ahogy benyúl a térdem alá, másik kezével megtámasztja a hátam, és szép lassan az őlébe emel. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ezzel mi volt a célja, de nem is érdekelt...fejemet nekidöntöttem a mellkasának és bőgtem.
Kimondtam....elmondtam valakinek azt, amit senkinek. Magamnak sem vallottam be. Előbb ismertem be neki, minthogy rendeztem volna magamban...
Némán simogatta a hátam. Jól esik ez a kis csend, semmi értelme nem lenne olyan üres biztatást mormolnia az orra alatt, hogy "Semmi baj", vagy hogy "Minden rendben lesz." Inkább hangtalan szavakkal segített. Nyugtatóan alábbhagyott a szél, a hajam leszállt, és kifújtam a levegőt. Vége.
- Egy zsepit? - kérdezte, majd rá néztem. El tudom magam képzelni...kisírt szemek, piros arc, a sminkem szerintem túlélte....nem rendültek meg arcvonásai, a szeméből valami szomorúság tükröződött. Igyekeztem megérteni, de igazából csak szerencsétlen próbálkozás volt....fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében. Talán csak szánalom...
- Kérlek... - nyögtem ki halkan, majd megköszörültem a torkomat. Nyugodtan lélegeztem a számon keresztül, míg egy kamillaillatú zsebkendővel felitattam az arcomat elborító könnycseppeket.
- Itt vagytok? - kérdezte Armin a konzolával a kezében közeledve. - Eltűntetek.
- Ja, semmi gond nincs. - válaszolta Vicktor közömbösen, én pedig lehajtottam a fejem.
- Hideg van. Maradunk? Megyünk? Mi van ilyenkor? - kérdezte nemtörődöm módon.
- Menj ha gondolod. - éreztem, ahogy megfeszül a felsőteste, és vállat von.
- Ja, Elizabeth..itt a táskád.
- Dobd. - nyögtem ki, majd felnéztem, és kinyújtottam a kezeimet. Nem kellett kétszer mondani.
- Sziasztok. - majd hallottam, ahogy a talpai alatt recseg az ősz vívmánya.
- Ő miért volt itt? - kérdeztem meg közömbösen utánanézve.
- Ja....nagynéném kérése volt, hogy rángassam el valahova. Egész jól bírta, egy teljes óra friss levegőn. - mondta cinikusan, amitől felnevettem. Úgy éreztem, a könnyek eltörtek valamit azokon a rácsokon, ami mögé száműztem a jókedvem, az igazi érzéseket.
- Unokatesók vagytok? - kérdeztem felé szegve a fejem. Keserű mosollyal bólintott.
- Nem hasonlítatok. - állapítottam meg, de ez nem is volt nehéz...a szél! Nagyon hideg lett...
- Ne is mondd. Inkább kerülöm....Hűvös van, látom hogy fázol. - majd segített felállni. Nem vak, tényleg. - Hazakísérjelek, vagy van kedved valamerre menni?
- Haza. - nyögtem ki keserédesen. - Le kell ülnöm gondolkodni.
- Látod? EZ a bajod! Túlgondolkodod!
- Nem bírom ki. - vallottam be a számat harapdálva.
- Gyere....akkor legalább addig ne gondolkozz, amíg megyünk. - majd ő is felállt, és szorosan egymás mellett elindultunk. A jobbján mentem, nézegetve a tájat. A fényképezőt elvitte Armin, mert már nem állt a helyén.
Lassan az ösvényre tértünk, és lassan, sétáltunk, nem siettünk sehova...
- Vicktor... - szólaltam meg halkan. - Alexy csak szerintem meleg? - kérdeztem. Elmosolyodott.
- Nem...és azt is tudom, hogy ki a nagy szerelme.
- Kentin. - vágtam bele. Bólintott nevetve.
És még megannyi komolytalan téma szóbajött, míg a szobámban találtam ismét magam........

11. A találkahely...

Délután két óra volt.
Mivel hat órám volt, egész könnyen beeshettem az ajtón, már ilyen hamar. Egész nap csak a kis lapocskát néztem, a karkötőre csak néha siklott át a figyelmem. Egyszerűen gyönyörű...olyan...különleges. Még hasonlóval sem találkoztam.
Ahogy hasonló üzenettel sem.... Nem tudom mire vélni....újra fel kellett idéznem a párbeszédünket. Nem vettem észre, hogy néha megremegett a szája, mielőtt levegőért kapna.....hogy alig láthatóan remeg a keze...eddig miért nem tűnt fel?.... Valamit rejtegetett. Egy információt, ami nem bukhatott ki belőle...talán az ellen küzdött, hogy mi áll a papíron?
Vagy ha csak egyszerű vicc? Csak ha....manipulál? Talán arra volt kíváncsi, hogy elmennék-e?
Esetleg kandikamerákkal várja majd a fél suli, hogy beessek és nagyot nevethessenek rajtam?
Egyszerűen nem tudtam eldönteni.
- Még van fél órám eldönteni. - motyogtam magamban, miközben letöröltem egy vizes ronggyal a polcomat, hogy ne egye a por. Sokaknak képek, kedves emlékek, csecsebecsék sorakoznak. Egy bekeretezett fotó a szerelmükkel, a legjobb barátjukkal, a családjukkal...az én kis polcomon pár könyv sorakozik. Annyi szeretet van ezen a polcon, amennyit a kötetektől átvehet....de a betűk nem csorgatják értelmüket ebbe a tárgyba. Rajtam kívül senki sem tudta, valójában mennyi minden van ezen a bútoron.
Elmegyek....nem megyek....biztos fontos....csak szívatás....el kell menjek...időpocsékolás....lehet hogy baj van....baj? Max. a fejemben....könyörgök! És ha valamit mondani akar?....Esetleg annyit, hogy mennyire bolond vagy.....Látnom kell....Dehogy kell!......ELÉG MÁR!
Nem érdekel! Nem megyek sehova!
Rendben, ezt eldöntöttem. Az ágyamra huppantam, és kifújtam a levegőt. Csak nyugi...a józan észnek kell diktálnia! A józan eszem pedig azt súgta, hogy ~el ne indulj~.
Igaza van...mit is kezdenék nélküle?
Eldőltem a puha matracon, és a plafonnal ismerkedtem, mint már ezerszer. Nagyon is jól ismerjük egymást,,,
Üzenet. Üzenetem jött. Az első gondolatom: Mit akar már megint a szolgáltató? 
Sóhajtva vettem elő a zsebemből a készüléket. Csak egy szám...555386.....várjunk csak.
555386. Istenem! Vicktor? Nem....az nem lehet.
Pedig lehetett...sóhajtva nyitottam meg az üzenetet.

"Változott a terv. Gyere a park kapujához a megbeszélt időpontra.
Ott várlak.

Vicktor."

Nagyon csúnyán nézhettem az üzenetre. Most döntöttem el, hogy nem megyek sehova! 
Áh, susnyásba az egésszel! Felpattantam, és kiengedtem enyhén hullámos hajam. Beletúrtam, hogy legyen egy kevés tartása, majd az ő dzsekijét vettem elő. Nagy volt rám, de ez éppen nem érdekelt. Azt sem tudtam, hirtelen mit miért csinálok. Csak tettem valamit...a józan ész elvesztette irányítását...
Lerobogtam a lépcsőn, és a tornacipőmet kezdtem el felhúzni.
- Hova a nagy sietség? - kérdezte anyukám egy bögre forrócsokival a kezében, a konyha felől közeledve.
Nem válaszoltam, csak húztam a cipőm. A fűzőt beletömködtem oldalt, mint mindig, majd a kézitáskámért nyúltam, ami a fogason már régóta várt arra, hogy használjam.
- Elmentem! - csak ennyit jegyeztem meg, majd kitárult előttem az ajtó. Apa félreállt, várta hogy kirontsak...nem hiába rostokolt, gyorsan kaptam az alkalmon. Talán köszöntem neki, de nem vagyok már benne biztos...
Mikor odaértem, rájöttem, hogy még van tíz percem. Mit tudtam volna tíz perccel kezdeni? Semmit! Nekidőltem a parkot körülvevő falnak közvetlen a kapu mellett, és vártam. Öt perc múlva közeledett az én emberem...de nem egyedül. Armin volt az oldalán. Az én osztálytársam........az az Armin, aki állandóan kockul. Még álmában is...az az Armin, akinek Vicktorral semmi dolga nem volt...vagyis eddig azt hittem.
- Szia.
- Szia. - köszöntek zsinórban mindketten. Megrántottam magamon a dzsekit.
- Sziasztok. - köszöntem vissza hidegen, mint aki szinte tudomást sem szerez róluk. - Nos? Miről van szó? - majd vártam. Összenéztek. - Miért vagyok itt? - kérdeztem hangosabban, majd súlypontomat a két lábamra helyeztem.
- Izé....te mondod! - csattant fel Armin Vicktorra nézve.
- Igen, tudom. Az én ötletem volt az egész. - majd végre felém fordult.
- Hallgatom.
- Várj, inkább megmutatom. - majd kinyitotta előttem a park kapuját, és előre engedett. Összefogtam magamon a bőrkabátot, és lassan besétáltam. Hallottam, ahogy jön utánam. Szótlanul....én jelentőségteljesen rámeredtem, mire elmosolyodott.
- Sokkal jobban tetszett a reggeli nevetésed. - idézte fel. Kellett neki pár perc, mire leesett: semmi kedvem mosolyogni. Sóhajtott, és mentünk tovább. Néha arrébb rúgtam egy-egy falevelet a járdáról, nehogy összetapossák...azzal elveszti a varázsát. - Szeretsz fényképezkedni?
- Nem igazán, mert nincs kivel... - válaszoltam bámészkodva a gyönyörű színek között...káprázatos tud lenni. Nem tudom, hogy Vicktor milyen arcmimikával válaszolt a kijelentésemre. - Tudod....ott vannak a közösségi oldalak. Facebookon is ott vigyorog, csücsörít, nevet mindenki együtt....és látszik, hogy milyen jól érzik magukat. Én mit kezdjek magammal? - majd sóhajtottam, és ránéztem. Néma volt. Mintha épp azon gondolkodna, hogy mit csináljon.
Egyszer csak egy felállított kamera várt egy különleges tájkép előtt. Heverő falevelek, farönkök, egy elhagyatott pad, fák. A háttérben az a rejtélyes régi épület állt, amiről sok rémmese terjeng. Csúnyának találom,de  most úgy ideillik...Olyan különleges összhatású volt az egész...
- Szép? - kérdezte mellém lépve Vicktor...Armin nem beszélt, nem is nagyon érdekelte az egész.
- Igen. - válaszoltam. - És akkor most mi is van?
Felnevetett.
- Nem esett le?
- Valaminek le kellett volna?
- Szeretnék pár fotót csinálni rólad. - bökte ki. Fennakadt a szemem. Rólam? Mégis miért? - Kérlek.
- Jó....mi ezzel a célod? Mi a csel? - kérdeztem cinikusan.
- Csel? - bólintottam.
- Igen. Akkor mégis mit sajnálnál? - majd leültem a padra.
- Ha nem adok eléd kételyeket, nem jössz el. - hogy az a! Meg lehetne fojtani! - De jó látni hogy téged érdekel, hogy mi van velem. - mosolyodott el. - Na...ne vágj már ezért olyan fancsali képet!
- Szóval ne? - kérdeztem kimeresztett szemekkel.
- Jó, mindegy. Bocsi!...
- Nem csinálok semmit.
- Nem? - kérdezte nevetve. - Megráztam a fejem. - Ejnye. Ellentmondasz? - közeledett nevetve. Bólogattam, de valami játékosság jelent meg a szemében, ami olyan...szimpatikus volt. Elém állt. Belementem az ostoba kis "játékába", és keresztbe fontam a kezeim. - Igen? - kacagott, majd hirtelen felkapott, áthajított a vállán, és elkezdett velem szaladni.
- Te meg mit művelsz?? - kérdeztem hangosan kacagva. Ez annyira arra emlékeztet engem, amikor egészen kicsi koromban apa játszott velem...amikor még egész jóban voltunk, és nem volt szétrobbantva a család. Valami régi boldogságot éreztem, és nevetve dübögtem a hátán. Hirtelen egy fűkupacra dobott. Levettem a kabátot, hogy jobban tudjak mozogni. Ahogy felálltam, felakasztottam egy fára. Vicktor hátrált, én pedig üldözni kezdtem, akár egy kislány. De olyan nosztalgikus volt...úgy hiányzott ez a fajta törődés, hogy nem bírtam megállni. Gyengét talált rajtam. Lassított, én pedig a hátára ugrottam. Elvesztette egyensúlyérzékét, és ismét elestünk. Legurultam róla hangosan hahotázva, majd szórakozásból fogtam egy csomó falevelet és magam elé tartottam, kalimpáltam a lábammal. Másfél méterre ült mellettem a levéláradatban.
- Nézz előre. - kért meg rá. Teljesítettem a kérését, mire láttam fókuszponton kívül, hogy vigyorogva csinált egy fényképet........

10. "Várj, várj, várj.....Ne késs....sajnálom."

Ezt nem hiszem el....
Elment, én pedig elmosolyodtam. Nem tudtam mi történik velem, csak hirtelen boldog kackagásba kezdtem....annyiszor végigfutott már a fejemen egy ilyen pillanat....igen. Sosem vallottam be magamnak....nem mertem. Vak álmoknak hittem az ilyesfajta képzelgéseket, egyszerű délibábnak, de annyira biztos voltam benne, hogy ébren voltam. Igen.....rám aggatta a ruháit, hazahozott, felkapott, tényleg hazahozott. Nem a kertbe, nem a kapu elé, egyenesen az ajtóig szállított....kész Don Juan.
Igen...tényleg az. Egy elbűvölő, ledöbbentő élettani folyamatokat indított el bennem. Nem akartam töbé titkolni magam előtt....igenis kedvelem őt!
Sőt....azt sem akartam többé elzárni a lelkembe, hogy egyedül vagyok. Végig tudtam, hogy nem így volt. De a kockáztatás.....semmiképp sem jöhetett szóba. Mintha életet lehelt volna belém......élni akarást!..........

- Minden rendben? - kérdezte reggel apa rácsodálkozva, hogy mennyire sietek. Sosem tapasztalt még ilyet, hiszen én soha nem siettem iskolába.....tudja, hogy nem szeretem a tömeget és a társaságot.
- Persze. Mert? - kérdeztem, majd a nappali nagy tükréhez léptem, és az alatta lévő kis polcról felkaptam at alapozómat. Kinyomtam egy keveset a bal kézfejemre, majd munkához láttam....sminkeltem.
- Egy. Mi ez a lelkesedés?
- Nem lelkesedhetek? - kérdeztem, míg a homlokomon elkentem egy kevés szépítőt.
- De, persze, sőt! Nagyon örülök neki! - mondta kitörő jókedvvel a hangjában. - De....miért sminkelsz?
- Apa....minden reggel sminkelek.... - majd a korrektor akadt a kezem ügyébe. Elkezdtem eltüntetni a szemem alatti karikákat.
- Igen? - döbbent le. - Én azt hittem...hogy csak a szemedet....
- Hogy szempillaspirálozok? - javítottam ki. Csend....szerintem bólintott, esetleg vállat rántott. - Igen, tényleg csak azt szoktam.
- Valami jó dolog történt? - majd pár másodperc után felkacagott. - Tudom ám, hogy mi bajod van!
- Igen? - kérdeztem nyomottan, igazából nem koncentráltam arra, amit mondott......kész a púder. Jöjjön a szemem!
- Ki az? - kérdezte felém közeledve. A padlón szinte éreztem léptei rezdülését....a lépteiből nyugodtság sugárzik.
- Ki kicsoda? - nevettem fel.
- Hát....tudod! - próbált magyarázkodni. - Na....kinek akarsz tetszeni?
- Melyik tahónak? - javítottam ki, miközben kihúztam a szemem.
- Izé....
- Ne viccelj! - nevettem fel harsányan, hogy észre ne vegye.....tényleg tetszeni akarok egy szerencsétlen tahónak...abbahagytam a kacagást, és ismét koncentráltam.
- Semmi? - kérdezte felém sandítva. Megráztam a fejem. - Egész biztos? - a hangja olyan kimért volt, mintha egy kihallgatáson lettünk volna, és egy gyilkossági vallomást próbálna kihúzni belőlem..
- Persze! - majd szempillaspirál...és kész......igen. Többet kéne foglalkoznom magammal, mert így jobb az eredmény. - Oké, indulok! - majd elléptem a tükörtől, megigazítottam kósza tincseimet, amiket vasalóval kínoztam előtte.
- Bevigyelek?
- Van időm, elsétálok odáig! - felvettem a táskám. - az aggodalmaskodó szülő bólintott, én pedig felvettem a fekete tornacipőm az előtérben, és célirányosan az iskola felé siettem.....siettem. Ilyen még nem fordult elő, de egy ember miatt már megéri....látnom kellett.
Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, de szemet hunytam a feltételezéseim mellett. Most az egyszer nem szerettem volna, ha a saját kételyeim lassítanának le.....nem zárhatom el a külvilágot....
- Szia! - köszöntem Irisnek, aki megpróbált kikerülni az úton. Megállt, ledöbbent.
- Izé...szia... - hebegte tétován. Szerintem meglepődött....az elmúlt három évben egyszer sem köszöntem neki. Nem éreztem szükségét...most is csak egy láthatatlan, kikerülendő kis árny voltam számára.
Iris kedves lány, bár kissé esetlen. Sőt....nagyon esetlen. Kilencedikben rám borított egy fél liter kakaót, a pulóver menthetetlenül beszívta. Szóval....a gyönyörű, hófehér kötött pulcsimnak lőttek, de legalább két percet beszélgettem....abban a két percben kiújult a világutálatom. Mindenesetre, ez nem Iris hibája, ő ilyen, és kész.
Még pár másodpercig némán figyelt. Vártam valamit, egy szót, nyikkanást, esetleg lélegzetvételt...de még azt sem vettem észre rajta. Egyszer sarkonfordult, és elsietett. Szedte a lábait, táskáját megigazította a hátán.

10 perccel később....
- Miért nem nyílik ez a....... - de valaki félbeszakította hangos gondolatmenetemet, még mielőtt káromkodhattam volna.
- Hadd segítsek... - állt mögöttem Vicktor szórakozottan. Szó nélkül félreálltam. - Tudod, még meglepődtem volna, ha kimondod....szerintem a csúnya beszéd nem vall rád. - majd közelebb lépett a szerkezethez. Rám se nézett. - Öhmm....Elizabeth..
- Tessék. - vágtam rá várakozva. Szeretnék bejutni a szekrényembe, a könyveim nagy része közé.
- Ez....ez biztos hogy a te szekrényed?
- Mert? Kié lenne? - kérdeztem ironikusan.
- Amberé. Idáig érzem a büdös parfümjét. - mondta olyan arccal, mint aki majd' megfullad.
- Várj... - majd megnéztem. 121-es szerkény.....hogy lehetek ennyire idióta? - Lehet hogy igazad van. - szólaltam meg kínosan, majd arra a szekrényre pillantottam, ami előtt álltam. 122-es....igen....ez az én számom.
A sajátomhoz léptem, a zárban fordult a kulcs, és kitárult előttem áhított, rendezett könyvbirodalmam. Igazából...felül regények, alól könyvek.
Még mielőtt bármit is tehettem volna, Vicktor a vállam felett kivett egy termetes könyvet.
- Büszkeség és balítélet? - kérdezte meglepődve, majd felnevetett. - Ne már... - majd abbahagyta. Csak vigyorgott.
- Mi olyan vicces ezen? - kérdeztem elvörösödve, és kikaptam a kezéből....a harmadik . Igenis szeretem ezt a regényt!
- Úgy érzem, kicsit félreismertelek.. - mondta, majd arcizmai szép lassan elernyedtek...megnyugodott, de az én arcom lángban égett.... félreismert? Ezt mégis hogy érti? - Nem hittem volna, hogy ennyire...romantikus típus vagy..
- Annyira azért nem ismerheted ezt a könyvet. A szerelem mellett még nagyon sok dolog található benne... - javítottam ki. Ez a könyv románcra épül, de van benne más is, ami szintén megfogó.
- Láttam a filmet...- vallotta be halkan, mire felnevettem.
- Komolyan megnézted...önszántadból? - mosolyogtam. Egy pillanatra csak figyelt, kissé értetlenül pislogott...
- Méghogy önszántamból! - csattant fel nevetve. - Hagyjuk már...A szürke ötven árnyalatának a bemutatóján is 90%-ban csak azért jelent meg pasi, mert a csaja elrángatta.
- Szóval rákényszerített a barátnőd. - sóhajtottam.
- Várj....izé.... - elkezdett gondolkodni, megpróbálta visszajátszani azt, amit az előbb mondott...szerintem nem jött össze. Pedig nem esett rosszul a példálózás, meg a bevallás. Csupán ismét rákérdeztem.
- Vicktor....mennem kell... - magyaráztam kissé esetlenül, kiragadtam a szekrényből a törikönyvet, visszadobtam a regényt, majd becsuktam a fémszerkezetet.
- Várj már! Nem úgy értettem. - állított meg a kezével, mikor el akartam mellette menni. - Igen, régebben....mikor még volt barátnőm....de szabad vagyok! - majd védekezésképp felnyújtotta két kezét. Elmosolyodtam.
- Mert ha nem lennél? Számítana?.....Egyébként... - majd a táskámból kivettem egy szatyrot, benne az összehajtogatott, megszáradt cuccaival. - A kabát.....
- Mondtam hogy hagyd! - vágott a szavamba, majd elvette a kezemben lévő kis csomagot. - Köszi. - majd a kezemre pillantott, elvette lassan tőlem. Ekkor végigfutottam a felsőtestén, egészen az arcáig, hiszen eddig én isa kezemet figyeltem, Ilyen közel állva jöttem rá, hogy milyen magas... - Később.... . Szia. - majd nemes egyszerűséggel ismét nekiindultam. Most öt lépésig jutottam.
- Várj még! - sóhajtottam, de a lábaim nem engedtek tovább - .....csak egy pillanat. - szólalt lágyabban, hogy elnézzem neki az állandó "várj" felszólítást.
Olyan.....határozatlannak tűnik. 
Megfordultam, határozottan visszasétáltam.
- Várok. - jelentettem ki.
- A markod.... - kérdően néztem rá, de olyan határozottnak tűnt.... Kinyújtottam a markom. Valamit beletett, majd sarkon fordult. Nem néztem le.....megpróbáltam kitapogatni. Egy tárgy....talánegy karkötő....lágy, vékony, több szál van benne. Enyhén fémes tapintású....biztos szép.
De mellette.....egy összehajtott papírt is felfedeztem.
Lassan lehajtottam a fejem, és kinyitottam a markom...
Óvatosan nézegettem az ékszert. Tényleg nagyon szép.... de valahogy ez nem mozgatta meg a képzelőerőmet. De az a kis papír....egyenesen fellángolta bennem minden kíváncsiságom.

"Itt nem érzelemekről van szó, hanem jóval többről.

Freedom street 102. Ma, 15:00.

Ne késs….sajnálom.

                                                       Vicktor"

(Sziasztok! Elnézést kérek, hogy előző héten nem volt rész, de összesűrűsödött a program...gyorsan behoztam. Valószínűleg a szemetek csukódott lefele olvasás közben, esetleg a vége keltette fel az érdeklődéseteket. Ez azért kellett, mert a következő részeket ezekre a párbeszédekre, találkozásokra fogom építeni, alig várom már, hogy megírjam a következő részeket, mert teljesen elképzeltem a fejemben, és szóljatok rám, mert már megint sokat fecsegek! :D

Mindenesetre kaptok kérdést:

Szerintetek mit akar mondani Vicktor levele? És a karkötő? 

Lehet esetleg köze valamihez, ami az előző részekben történt?

Mi várhat Elizabethre, mit sajnál már előre Vicktor?

Jövőhéten elkezdek válaszokat adni.

Sziasztok! :*)

Veca.~ Bejegyzések hétvégenként!

Sziasztok!
Kommentben ígértem mára részt. Azt hittem, hogy mindenképp lesz délutánonként időm, hogy összehozzak egy részt....sajnos ez nem így alakult, szóval mostantól a részek időpontjai:
- péntek este vagy
- szombaton
vaaaagy esetleg péntek este és szombaton is. :) Ezt majd eldönti az időbeosztásom. :)
Elnézést, amiért nem tudok hét közben részt írni, azért remélem, várjátok a hétvégét.. :)

Veca.~

9. Az őrült színdarab kezdete....

Egy pillanatra lesütöttem a szemem. Ez az egy szempillantás elég volt arra, hogy sok szituációt elképzeljek a fejemben, hogy különböző végkifejleteket lássak, és egyértelművé vált, hogy mit fogok erre felelni.
Az első gondolatom az volt, hogy komolyan gondolja. A férfi ész feltérképezhetetlen, ha valami elérhetetlent lát, kell neki. Csak azért is égető szüksége van rá, hogy legyen miért harcolnia....és ha egyszer sikerül valamilyen csoda folytán elhitetnie velem, hogy ez mind szívből jön, és nem kalandvágyból, közelebb hívogat magához. Sután a karjaiba borulok, erősen megölel, megcsókolja a fejem búbját, hogy érezzem a törődést. Hogy a legbelül elraktározott szeretetet kiengedhesse magából, hogy érezze a fölényt....hogy elhitesse velem: enyém a világ.... És eldob. Azzal a lendülettel megragadja a két karomat, és erősen hátralök. Elesek, megsértem a bőröm, sírva összehúzom magam, ő csak megvonja a vállát, int egyet, hogy a búcsút ne feledhessem, és keres másik célt. Igen...mindig akadályt keres, hogy leküzdhesse, és továbbléphessen. Neki ez nem lehet érzelem. Csupán egy szórakoztató játék, egy taktikai verseny saját maga ellen. Csábítási játékának tetőfokára akar jutni.
De ez csak egy valószínű feltételezés volt.....hiszen ilyenek a férfiak. Mind....az összes!
A második gondolatom az volt, hogy nem gondolta komolyan....nyíltan vállalta az agyában, hogy ő most csak szórakozott, unatkozott, látni akarta a reakciómat, hogy lesülhessek. Talán még valahol egy kamera is fel volt állítva, esetleg a zsebében vette egy kütyü a hangot, hogy majd mindenkinek megmutathassa, elküldhesse: mit nem hitt ez a szerencsétlen...
A harmadik gondolatom az volt, hogy mindent komolyan gondol. Az egyetlen fénysugár, hogy kellek valakinek. De nem....ilyen nincs. Erre nem lenne semmilyen reális, logikai válasz: annyian körbevették. Szajhák, gyönyörűek, komolyak, mindegyik. Pontosan tudtam, hogy van bőven miből szelektálnia, felesleges, nyomorult kis pont lennék az ő nagyratörő, körberajongott életében. Ilyenre gondolnom se kéne, soha.
Ezután az futott át az agyamon, hogy melyik kis hangocskának hihetek. Egyiknek sem. Maximum az előttem állónak hihetek. De neki nem tudok....
A számat szóra nyitottam, de becsuktam. Elvörösödtem. Összezavart a túlzott gondolkodás.
Akkor néztem más szemszögből. Valamit mondanom kellett. Márpedig....csak azt mondhattam biztosan, amit gondoltam. Nem kell neki számot adnom a szavaimról! 
- Nem hiszek neked. - majd keserűen húztam meg a szám. Meglepődve figyelt a továbbiakban, szája szóra nyílt, de hang......nem volt. Nem számíthatott arra, hogy őszinte leszek.
Biztosan meglepődött....nem mentem bele a pitiáner kis játékába. Szinte már egészen biztos, hogy csak ennyit akart....játszani. És én jól döntöttem. Tartottam a tisztességes távolságot. Így sebezhetetlen lehettem. Nem dőlhettem be neki, meg az édes hazugságainak.
Pedig annyira szép lett volna.....ha kellettem volna valakinek. Olyan elérhetőnek tűnt hirtelen, de csak mese habbal, olcsó áhítás, tündérmese. Nem szeretem a tündérmeséket.
Megfordult, és kinézett az ablakon. Az üvegen úgy folyt a víz, mint ahogy a Tisza árad... "....Mint az őrült, ki letépte láncát....". Bámulta az ablakot, tovább nem látott. Felsóhajtott, nyújtózott egyet, és ismét rám fókuszált. Mintha a tekintete valamit sugározni szeretett volna felém....mintha üzenni akart volna, hogy értsem meg a gondolatait, mert ő nem tudja megfogalmazni.
Gyönyörű alakítás, nem sokon múlt, hogy ne tapsoljak. Ingyen előadás...úgy érzem magam, mintha a nézőtérből hívtak volna fel a színpadra, mert a hercegnő késik. De nem tudom a szöveget, és nem is akartam tudni. A színész becsődölt, a fejében át kell alakítania az egész forgatókönyvét, mert neki kell a happy end. Csak a történet végkifejlete minden szemszögből más és más...
- Lassan mennem kéne. - pillantottam az ajtó felé, és kezembe fogtam a földretett vizes ruháim, még mielőtt hagytam volna még neki két másodpercnyi dőt, hogy igazán frappánsan válaszolhasson.
- Rendben....hazaviszlek. - sóhajtott, majd a bűvös szekrényéből egy bőrdzsekit nyújtott nekem. - A cuccaidat viszed, vagy maradjanak?
- Viszem. - határoztam el, és óvatosan elvettem a dzsekit. Bólintott, majd egy szatyrot rántott ki az egyik fiókból.
- Itt minden van? - kérdeztem elmosolyodva.
- Még egy pónit is ideteremtek neked, ha szeretnéd. - ajánlotta fel igazi Don Juan módjára, mire mosolyogva a fejem ráztam, és elindultunk lefele. Előttem haladt. A szokásos pörgése helyett most járása vontatott volt, nem igyekezett. Időközben eltértünk, egy mosószobában volt a maradék nedves holmim. Összepakoltuk azt is.
Pár másodperc múlva az előtérben voltunk. Elkezdtem kutakodni a táskámban, mert úgy emlékeztem, hogy van nálam egy összehajthatós balerinacipő. Hasznos, a testnevelés felmentésem miatt hordom magammal. Belebújtam a fekete cipellőbe, felvettem Vicktor kabátját. A hajam már száraz.
- Mehetünk? - kérdezte a hajába túrva. Neee....szórakozik.
- Igen.
- Gyere. - bezárta az ajtót, ésés a nappali leghátsó szobáján keresztül egy kis helyiségbe értünk, ahol nem volt semmi, csak egy szőnyeg, meg pár papucs szanaszét heverve. Az ajtó a garázsba vezetett, ahonnan könnyedén az udvarra, majd az utcára lehetett jutni. Egy fekete Opel Mokka állt a garázs egyik részében, de biztos van egy másik kocsi is, hiszen egy autónak ekkora hely....enyhén szólva is túlzás lenne. Az autó hangjelzést adott, hogy be tudok szállni. Ügyetlenül, bizonytalanul ültem le az anyósülésre, magam elé téve a nagy szatyrot és a táskát, bekötöttem magam. Vicktor magabiztosan ült be mellém, a garázs ajtaja felnyitódott, elindultunk.
Az ablaktörlő vadul mozgott, kalimpált, próbált kilátást biztosítani.
Meglepett, hogy jó irányba mentünk. De honnan tudná, hogy merre lakom? Soha nem találkoztam vele az utcán, még pár hete csak látásból ismertem, nem is kommunikáltam vele, nevetséges, hogy tudja a helyes irányt.
Egyenesen a házunk előtt állt meg. Nyitottam volna az ajtót, de nem....be van zárva.
- Tényleg nem hiszel nekem? - kérdezte maga elé bámulva, majd leállította az ablaktörlő lapátját.
- Vicktor....
- A kérdésre válaszolj! - utasított határozottan.
- Nem.
- De....miért? - értetlenkedett.
- Senkiben sem bízok meg. Nem hiszek el semmit. Csak azt, amit a saját szememmel látok....néha még azt se... - húztam félre a szám.
- Az igazat mondtam. - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Bizonyítsd be! - állítottam feladat elé. Hiszen erre várt, hogy tovább játszhasson.....adtam neki célt. Kíváncsi vagyok, miként él vele.
- Kívánságodra... - majd kinyitotta az autót. - Állj! - szólt rám, még mielőtt nyithattam volna az ajtót. - nem mondod, hogy ebben a műanyagcipőben akarsz kimenni.
- Pedig ez volt a tervem. - tekintettem le. Amint kilépnék, azonnal szétázna, hiszen már mindenhol áll a víz. Vicktor megcsóválta rosszallóan a fejét, majd kipattant a kocsiból, az ajtóm előtt termett, kinyitotta.
- Mit csinálsz? - kérdeztem harsányan, szinte már rémülettől csengő hangon, amikor a jobb karjára akasztotta a táskámat és a ruháimat.
- Hát beviszlek! - ismét nem engedett tiltakozást, könnyűszerrel felkapott, a lábával berúgta a kocsi ajtaját, és sietett velem a házunkba.
- Nem adtam rá engedélyt! - háborogtam, miközben bejutott a kapunkon.
- Az előbb adtál.....mindenre! - majd a fedett tetejű résznél letett. Már az ajtó előtt voltunk.- És ne hidd, hogy könnyen feladom. - majd felém nyújtott minden terhet, én elvettem, és letettem a kőre.
- Nem is feltételeztem. - mondtam, majd elkezdtem volna levenni a dzsekit, mert nekem arra már nincs szükségem.
- Hagyd. Szükséged lesz még rá. - majd hátraigazította a vizes hajtincseimet, míg én feladtam, és meg sem próbáltam visszaadni neki a ruhadarabot.
- Hát akkor...izé...kösz mindent... - most hálálkodjak neki...?
- Bármikor. Akkor majd holnap.....szia. - majd elmosolyodott, és lassan hátrált. Az esőn már sietett, megvártam, míg kimegy a kapun. Fellélegeztem.
"- Bizonyítsd be!" Elment a józan eszem....

(Sziasztok! ^^
Remélem tetszett a rész, szeretnék két kérdést feltenni hozzá, megválaszolhatjátok nekem is, de ha nem szeretnétek, gondolkodjatok el... :)
1. Mi a véleményetek a részről? Volt esetleg olyan szövegrész, ahol nem voltam elég világos?
2. Szerintetek mi Vicktor célja ezzel? Szerintetek komolyak a szándékai, vagy Elizabeth feltételezései a reálisabbak?
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok, igyekszek az új résszel. Figyeljétek a chat-et, oda is sűrűn fogok írni, főleg arról, hogy mikor várhatóak a részek.
Szép napot, olvassatok legközelebb is! <33)

8. "Nekem kellesz."

(Amint kiírtam, hogy minden megy tovább, azonnal munkába kezdtem. Három mondat után folytak a fejemből a szavak, egyszerűen felemelő érzés ismét írni.
Remélem, nem okoztam pár hónap után sem csalódást. :)
Az új fejlécet - melyen már az Invincible cím szerepel - nagyon szépen köszönöm Németh Viviennek....szerintem Viv csodás munkát végzett [less be a blogjára, nagyon érdekes sztori, én imádom, és ez az egyéni véleményem: http://impossiblemydear.blogspot.hu/].
Várom a visszajelzéseket, írjatok kommentet, vagy a chat-en, építő kritikát is szívesen fogadok. :)
Jó olvasást! <33)

Október vége....nos, igen. Az időjárás a lehető legszeszélyesebb. Mintha a feldúltságomra lett volna válasz, a borongós ég hirtelen megcsattant, kipréselte magából elfojtott hangját, megmutatkozott, majd zuhogó esőben, kész viharban találtam magam. Felsóhajtottam. Ez is csak velem történhet meg.
Mint minden más...Az utcán nincs egy lélek sem, csupán egy kiscica bújt meg a kávézó egyik asztalánál. Mosolyogva néztem. Hófehér bundája fénylett, szemei kéken világítottak, csupán az első bal lábán volt egy kicsi, fekete folt. Óvatosan figyeltük egymást....mintha ő is könyörögne, hogy ne szaladjak el....de miért is tenné? Kinek is kellenék?
Ettől függetlenül zavartalanul lépkedtem az elhagyatott ernyő felé....miért van az kint hagyva? Ilyenkor már nem szokás....
De nem is érdekes, nem amiatt vagyok itt. Hátha nem futna el.... Érdeklődtem a kis teremtés iránt, olyan aranyosnak tűnt, meg akartam simogatni. Persze erre nem sok esély mutatkozik, de nem aggódok. Csak vonz....mindig is szerettem volna cicát, de féltem, hogy nem tudnék róla megfelelően gondoskodni.
Egyre közelebb vagyok. Meg sem mozdul, csak lapít, figyel, a szememre mered. De egyszer csak....mintha valami mást figyelt volna. Szeme árulkodóan nagyra nyílt, mintha a vállam fölött a távolba meredne, ott figyelne valakit. Elfut.....ne!
Utánanyúltam, de ekkor egy kéz érintette a kabáton keresztül a vállam. Ugrottam egyet, majd zihálva figyeltem azt, aki rám talált a teljes egyedüllétben...
- Mit akarsz? - kérdeztem hitetlenekdve Vicktort.
- Figyelj....beszélni szeretnék veled.
- Velem? Nagyon jó. - majd sóhajtottam egyet. - Eláztál. - állapítottam meg.
-Te is. - ez is igaz. - Nos? Hajlandó vagy tárgyalni velem? - kérdezte koncentrálva, hogy ki tudja venni a szemébe folyó esőcseppektől az arcomat. Keresztbe fontam a karjaim. Legszívesebben nem beszélnék vele....de mégis. Mi késztet erre?....Bólintottam, de úgy éreztem, mintha nem a józan eszem irányítana.
- Köszönöm.
- De ne itt. - néztem körbe, majd megtöröltem az arcomat.
- Öt percre lakom... - ajánlotta fel óvatosan ebből a három szóból. Hogy én? Hozzá?
- Még mit nem...
- Holnap meg tüfőgyulladást kapsz? - kérdezte bosszúsan. Felsóhajtottam.
- Menjünk. - mondtam....nem is bosszúsan, inkább határozatlanul. Mit művelek? Minden figyelmeztetés nélkül megragadta a kezem, és húzott. Nekem sem kellett kétszer mondani....iszonyatosan fáztam, már tíz perce vert a zuhogó, hideg vihar. Nem kellemes.......
Nem tévedett, semmi baj sincs az időérzékével. Kitárta előttem a kaput, majd két lépés után előkapta a lakáskulcsát a zsebéből, és amint nyitásra alkalmas volt, előreengedett. Lassan léptem be. Azonnal kellemes meleg csapta meg az arcomat. Olyan jól esett.
- Bújj ki a cipőből... - a tornacsukámra pillantott, amit szétáztatott a víz. Levettem, és a továbbiakban a harisnyazoknimban tipegtem. Szépen egymás mellé tettem a cipő két tagját. Ő már ennél sokkal hanyagabbul tett, lerúgta magáról a sportcipőt, amivel feldöntött egy női csizmát is, de nem igazán zavarhatta. Nem nyúlt azért, hogy kijavítsa a hibát. - Várj... - majd az egyik szekrényben kezdett el kotorászni, és egy rózsaszín mamuszt rántott ki. - Tessék. És azt is vedd le. - bökött a szövetkabátomra. Letette elém a papucsot, én pedig engedelmesen szabadítottam ki magam. Sosem hittem volna, hogy ez egyszer majd velem előfordul... Már ő is megszabadult a bőrdzsekitől, a kezemből kikapta a vizes holmit, beleléptem a mamuszba, ő felvette a cipőmet, majd továbbtessékelt.
Egy nagy, hangulatos, fabútorokkal ellátott helyiség tárult elém hangulatos kandallóval, amiben fa parázslott. Akaratlanul is elmosolyodtam. Annyira beleéltem magam a látványba, a bőrkanapé mokkaszínébe, a kidolgozott faragásokba, hogy mire feleszméltem, Vicktor eltűnt. Hirtelen zavarban lettem....nem figyeltem merre ment. Megtapintottam a pulcsim....vizes. Teljesen vizes vagyok....átáztam.
- El! - majd egy ajtó irányába kaptam a fejem. A végzős egy törölközőt dobott felém.
- Li... - javítottam ki.
- Nekem El. - mosolygott. Mindegy. Figyelmen kívül hagyom, bár szokatlan.
Hátranyújtottam a kezem, a hajamat kezdtem el törölni két kézzel, a törölközővel dörzsölve.
- Mi az? - kérdeztem a srácot, aki csak zavartan elkapta a tekintetét.
- Semmi, semmi. Várj, adok ruhát.
- Állj meg! Nem beszélni akartál velem? - kérdeztem értetlenkedve.
- Gondolom addig nem akarsz kockásra fagyni. - majd elindult felfele a lépcsőn az emeletre. - Na....nem jössz? - kérdezte nevetve. - Kicsit otthonosabban is mozoghatnál.
- Kösz. - mormogtam az orrom alatt, majd utánaeredtem.
- Szóval.. - majd beronott egy ajtón, követtem.
- Van cicanadrág a táskámban! - kiabáltam utána, majd az előtérbe szaladtam, ahonnan hoztam is a nadrágot.
Egy fiúszobával találtam magam szemben, csak épp rendetlenség nem volt...sőt. Minden mattul a helyén. A könyvek a polcon, a plakátok egyenesen állnak a falon. A szekrényét előttem tárta ki. Ingek, pólók, nadrágok szépen felakasztva és a mellékpolcokra behajtogatva. Némi gondolkodás után felém nyújtott egy inget. Szép, kobaltkék színe volt, sötétebb vonalakkal, kockákkal....kész alkotás.
- Kimennél? - kérdeztem lányos zavaromban.
- Jaj....bocsi. - majd kihátrált, és becsukta maga után az ajtót, én pedig kapkodva téptem le magamról a vizes ruhát, és vettem magamra a szárazat. Nagyon jól esett a hosszú ujjú ing adta melegség, az illata is olyan kellemes volt... Teljes átöltözésem után jeleztem, hogy jöhet.
- Na, hallgatom...mit akarsz mondani? - az ing nagy volt rám, de úgy képzeltem el magam, mint a filmek női főszereplői, akiken nagyon romantikusan áll a ruhadarab. Én inkább zsákként képzelem magamon, de igyekszek természetes hatást kelteni.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni.....
- Ezért jöttünk idáig? - kérdeztem értetlenül.
- Te mondtad, hogy csak itt hallgatsz meg... - sóhajtottam. Ennyit még ott is elmondhatott volna.
- Megbocsátasz? - kérdezte közelebb lépve.
- Rosszul esett amit mondtál. - néztem kínosan körbe.
- Nem akartam...és nem is úgy gondoltam. Nem vagy csődtömeg....nem kell egyedül lenned. Nem gondoltam komolyan!
- És az, hogy nem kellek senkinek? - vettem nagy levegőt. Egészen közel jött, egymás tekintetét fürkésztük. Én vártam, hogy megalázzon. Őszintén, felvértezve vártam, hogy kifejezze, hogy csak a szánalom vezette. De hogy ő mire gondol....
- Ez nem igaz! Nekem kellesz....

Veca.~ Show Must Go On.. ;)

Sziasztok!
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar, de tényleg március van, és a sok málhás zsákot ledobtam a vállamról.
A napokban gyötrődtem eleget, hogy mi legyen....úgy érzem, mintha kicsit megkoptam volna, nem visz a képzelet, ilyenek....de nem akarok ettől megválni, ha csak egy ember is olvasná, már csak azért is folytatnám....egy olvasó azért csak akad... :)
Szóval nem állunk meg, elterveztem pár dolgot. :)

Egy reformmozgalmat "csinálok", lesz új design, és meg fogom változtatni a blog fejléci nevét.
A link az marad, ez csak természetes, viszont a blog nevet cserél.
Az oka az, hogy kicsit más irányba is elbillenteném a sztorit, erről már határozottabb elképzeléseim is vannak. :)

A blog új címe: Invincible.~

Ma este, esetleg holnap jön a folytatás.

Veca.~