....Amilyen gyorsan jött a boldogság, hirtelen úgy hullottak ki a falevelek a kezemből, és ugyanolyan kifejezéstelen arccal álltam fel, mint még soha....mit művelek? Bedőltem neki. Nagyot sóhajtottam, majd elkezdtem visszasétálni, otthagyva Vicktort.
- Hé...most mi van? - kérdezte értetlenül, majd ahllottam az apró ágak és a falevelek ropogásából, hogy felállhatott. Szinte éreztem az avaron a lépteit. Az ő léptei olyan...határozottak voltak. És az enyéim? Felbotlok a semmiben, a mozdulataim irány nélkül elvesznek....a hitem megreng saját magamban minden pillanatban. Mert a lelkem mélyében van egy ketrec....abban rab tombol, szabadulására nem képes többé várni....szomjazik, hajlatai elgémberedtek, kinőtte már a rácsokat...megérett a szabadulásra, de félek elengedni.
Igenis sajnáltam azt a részemet...már akkor is, ő volt a szabadságom szimbóluma. A nevetést, jó szót, közösségi lényemet magamba fojtottam, a magány sötét álarca kényelmesebbnek tűnt eleinte...talán rosszul döntöttem?
Igen. Mindvégig tudtam, bennem volt, éreztem, hogy ezzel rombadöntök éveket. De így belegondolva, ez sem igaz. Nem volt mit lerombolni, nem volt építmény se. De akkor mit vesztettem?
Csupán időt....de időből rengeteget. És az idő megfoghatatlan, felfoghatatlan...akármennyire nem gondolunk soha bele.
Évekig figyeltem. De mit? Tájat, köveket, lelkeket, életet, halált, és egy idő után minden értelmet nyert...még ha csak jelentéktelent is, az a kő ott volt, hogy rálépjek, és felsértsem a cipőm talpát...akármi.
- Figyelsz egyáltalán rám? - kérdezte felháborodva a srác, miközben felvettem a kabátot. Szembe fordultam vele, az íriszét bámultam...igyekeztem nem tudomást venni haragos arckifejezéséről, és a lehető legtényközlőbb lenni.
- Nem. - szólaltam meg halkan, de amekkora erőt igyekeztem magamon venni, annyira bukott el az egész. A hangom megcsuklott, leszegtem a fejem...igenis bántam, hogy végeszakadt az a pár pillanat.
- Miért.... - motyogta visszafojtottan - miért csinálod állandóan ezt? - fakadt ki belőle. - Mi késztet állandóan arra, hogy elfojtsd, ha valami jó történik veled? Mire mész az önsajnáltatással? - a hangját megemelte, majd kifújta a levegőt. - Ezt nem hiszem el. - motyogta ismét, majd a mögötte lévő levélkupacra huppant.
- Fi...
- Hallgass. - utasított a cipőmet nézve. Úgy tettem. Csak figyeltem ahogy gondolkodik, bal kezében egy száraz falevelet morzsolgatott, ami lassan hullott a tenyerébe és a földre. Gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. Néha úgy éreztem, hogy megtaláltam a megfelelő szavakat és szóra nyílt a szám, de azonnal eldobtam az ötletet. Hirtelen kicsit erősebben kezdett el fújni a szél, pár tincsemet kikapva a kabát alól. Hűvös, északi légáram. Nyakig cipzároztam a kabátom.
- Félreértesz. - nyögtem ki. El kellett neki magyaráznom. Ő nem érthette azt a vihart, ami legbelül tombolt. A nyaka felfelé szegeződött, rám pislogott. - Szóval...én...
- Ülj le, mert kiáll a nyakam. - szólalt meg, még mielőtt belekezdhettem volna. Megpaskolta maga mellett a leveleket, és leültem. Óvatosan, mintha a levelek porcelánok lennének... Felvettem egy ilyen kis poreclándarabot, és elkezdtem szétszedni. Szépen ízről-ízre kínoztam. A tépések hangjai keservesek voltak...mintha sírt volna.
- Nem rád nem figyelek...csak....én csak....hozzászoktam ehhez. Mást se csináltam...csak mindig jártam a pici, kitaposott utamat, miközben a szembejövőknek mutattam a póker arcot, ami egy idő után láthatatlanná tett. És mindig ez volt....tartottam a kényelmes távolságot.... én... - majd rá tekintettem. Tényleg érdeklődés ült ki az arcára...figyelt rám. - Mindig azzal bizonygattam magam, hogy meg vagyok elégedve a magánnyal... És most már....ez a kényelmes. Egyedül nem kell alkalmazkodnom másokhoz....nem kell elnézőnek lennem.... - majd sóhajtottam.
- Megéri? - kérdezte halkan. - Te jól érzed magad így?
- Nem....nem igazán. - suttogtam, majd hirtelen éreztem, ahogy akaratlanul is elgörbül a szám. Nem, nem szabad sírnom. Nem bírtam megszólalni, gombóc keletkezett a torkomba. Fojtogatott. Hangosan vettem egy levegőt, hogy ne érezzek ájulási tüneteket. Visszafogtam a remegést, az ajkaimat igyekeztem nyugalmi állapotban tartani, nem pislogtam. Ha megtettem volna, kiszabadult volna tehetetlenségemnek jele..
Hiszen igazából csak azért sírunk, mert tehetetlenek vagyunk. mert az örömmel, bánattal, haraggal nem tudunk mit kezdeni. Sírunk, mert ösztönös. És hiába igyekszünk befolyásolni, nem bírjuk sokáig.
Már homályosan láttam a világot. Azalakok, színek inkább pacáknak hatottak, nem vettem észre, ahogy Vicktor a vállam felé nyúl. Már csak azt éreztem, hogy hozzám érinti ujjait, és a hirtelenségtől becsukom a szemem....és éreztem két kis cseppet sietni az arcomon. Gyorsan elkezdtem törölgetni....mindhiába.
- Elizabeth...
- Hagyj most.... - fel akartam állni. Már a két kezemre helyeztem a súlypontom, és majdnem elrugaszkodtam, de Vicktor nem hagyta. Miért? Miért nem hagyja, hogy elmenjek? Megaláztatásnak éreztem, de sírtam. Az első csepp, és onnan megállíthatatlan... előre hajtottam a fejem. Éreztem, ahogy benyúl a térdem alá, másik kezével megtámasztja a hátam, és szép lassan az őlébe emel. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ezzel mi volt a célja, de nem is érdekelt...fejemet nekidöntöttem a mellkasának és bőgtem.
Kimondtam....elmondtam valakinek azt, amit senkinek. Magamnak sem vallottam be. Előbb ismertem be neki, minthogy rendeztem volna magamban...
Némán simogatta a hátam. Jól esik ez a kis csend, semmi értelme nem lenne olyan üres biztatást mormolnia az orra alatt, hogy "Semmi baj", vagy hogy "Minden rendben lesz." Inkább hangtalan szavakkal segített. Nyugtatóan alábbhagyott a szél, a hajam leszállt, és kifújtam a levegőt. Vége.
- Egy zsepit? - kérdezte, majd rá néztem. El tudom magam képzelni...kisírt szemek, piros arc, a sminkem szerintem túlélte....nem rendültek meg arcvonásai, a szeméből valami szomorúság tükröződött. Igyekeztem megérteni, de igazából csak szerencsétlen próbálkozás volt....fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében. Talán csak szánalom...
- Kérlek... - nyögtem ki halkan, majd megköszörültem a torkomat. Nyugodtan lélegeztem a számon keresztül, míg egy kamillaillatú zsebkendővel felitattam az arcomat elborító könnycseppeket.
- Itt vagytok? - kérdezte Armin a konzolával a kezében közeledve. - Eltűntetek.
- Ja, semmi gond nincs. - válaszolta Vicktor közömbösen, én pedig lehajtottam a fejem.
- Hideg van. Maradunk? Megyünk? Mi van ilyenkor? - kérdezte nemtörődöm módon.
- Menj ha gondolod. - éreztem, ahogy megfeszül a felsőteste, és vállat von.
- Ja, Elizabeth..itt a táskád.
- Dobd. - nyögtem ki, majd felnéztem, és kinyújtottam a kezeimet. Nem kellett kétszer mondani.
- Sziasztok. - majd hallottam, ahogy a talpai alatt recseg az ősz vívmánya.
- Ő miért volt itt? - kérdeztem meg közömbösen utánanézve.
- Ja....nagynéném kérése volt, hogy rángassam el valahova. Egész jól bírta, egy teljes óra friss levegőn. - mondta cinikusan, amitől felnevettem. Úgy éreztem, a könnyek eltörtek valamit azokon a rácsokon, ami mögé száműztem a jókedvem, az igazi érzéseket.
- Unokatesók vagytok? - kérdeztem felé szegve a fejem. Keserű mosollyal bólintott.
- Nem hasonlítatok. - állapítottam meg, de ez nem is volt nehéz...a szél! Nagyon hideg lett...
- Ne is mondd. Inkább kerülöm....Hűvös van, látom hogy fázol. - majd segített felállni. Nem vak, tényleg. - Hazakísérjelek, vagy van kedved valamerre menni?
- Haza. - nyögtem ki keserédesen. - Le kell ülnöm gondolkodni.
- Látod? EZ a bajod! Túlgondolkodod!
- Nem bírom ki. - vallottam be a számat harapdálva.
- Gyere....akkor legalább addig ne gondolkozz, amíg megyünk. - majd ő is felállt, és szorosan egymás mellett elindultunk. A jobbján mentem, nézegetve a tájat. A fényképezőt elvitte Armin, mert már nem állt a helyén.
Lassan az ösvényre tértünk, és lassan, sétáltunk, nem siettünk sehova...
- Vicktor... - szólaltam meg halkan. - Alexy csak szerintem meleg? - kérdeztem. Elmosolyodott.
- Nem...és azt is tudom, hogy ki a nagy szerelme.
- Kentin. - vágtam bele. Bólintott nevetve.
És még megannyi komolytalan téma szóbajött, míg a szobámban találtam ismét magam........
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése