Elment, én pedig elmosolyodtam. Nem tudtam mi történik velem, csak hirtelen boldog kackagásba kezdtem....annyiszor végigfutott már a fejemen egy ilyen pillanat....igen. Sosem vallottam be magamnak....nem mertem. Vak álmoknak hittem az ilyesfajta képzelgéseket, egyszerű délibábnak, de annyira biztos voltam benne, hogy ébren voltam. Igen.....rám aggatta a ruháit, hazahozott, felkapott, tényleg hazahozott. Nem a kertbe, nem a kapu elé, egyenesen az ajtóig szállított....kész Don Juan.
Igen...tényleg az. Egy elbűvölő, ledöbbentő élettani folyamatokat indított el bennem. Nem akartam töbé titkolni magam előtt....igenis kedvelem őt!
Sőt....azt sem akartam többé elzárni a lelkembe, hogy egyedül vagyok. Végig tudtam, hogy nem így volt. De a kockáztatás.....semmiképp sem jöhetett szóba. Mintha életet lehelt volna belém......élni akarást!..........
- Minden rendben? - kérdezte reggel apa rácsodálkozva, hogy mennyire sietek. Sosem tapasztalt még ilyet, hiszen én soha nem siettem iskolába.....tudja, hogy nem szeretem a tömeget és a társaságot.
- Persze. Mert? - kérdeztem, majd a nappali nagy tükréhez léptem, és az alatta lévő kis polcról felkaptam at alapozómat. Kinyomtam egy keveset a bal kézfejemre, majd munkához láttam....sminkeltem.
- Egy. Mi ez a lelkesedés?
- Nem lelkesedhetek? - kérdeztem, míg a homlokomon elkentem egy kevés szépítőt.
- De, persze, sőt! Nagyon örülök neki! - mondta kitörő jókedvvel a hangjában. - De....miért sminkelsz?
- Apa....minden reggel sminkelek.... - majd a korrektor akadt a kezem ügyébe. Elkezdtem eltüntetni a szemem alatti karikákat.
- Igen? - döbbent le. - Én azt hittem...hogy csak a szemedet....
- Hogy szempillaspirálozok? - javítottam ki. Csend....szerintem bólintott, esetleg vállat rántott. - Igen, tényleg csak azt szoktam.
- Valami jó dolog történt? - majd pár másodperc után felkacagott. - Tudom ám, hogy mi bajod van!
- Igen? - kérdeztem nyomottan, igazából nem koncentráltam arra, amit mondott......kész a púder. Jöjjön a szemem!
- Ki az? - kérdezte felém közeledve. A padlón szinte éreztem léptei rezdülését....a lépteiből nyugodtság sugárzik.
- Ki kicsoda? - nevettem fel.
- Hát....tudod! - próbált magyarázkodni. - Na....kinek akarsz tetszeni?
- Melyik tahónak? - javítottam ki, miközben kihúztam a szemem.
- Izé....
- Ne viccelj! - nevettem fel harsányan, hogy észre ne vegye.....tényleg tetszeni akarok egy szerencsétlen tahónak...abbahagytam a kacagást, és ismét koncentráltam.
- Semmi? - kérdezte felém sandítva. Megráztam a fejem. - Egész biztos? - a hangja olyan kimért volt, mintha egy kihallgatáson lettünk volna, és egy gyilkossági vallomást próbálna kihúzni belőlem..
- Persze! - majd szempillaspirál...és kész......igen. Többet kéne foglalkoznom magammal, mert így jobb az eredmény. - Oké, indulok! - majd elléptem a tükörtől, megigazítottam kósza tincseimet, amiket vasalóval kínoztam előtte.
- Bevigyelek?
- Van időm, elsétálok odáig! - felvettem a táskám. - az aggodalmaskodó szülő bólintott, én pedig felvettem a fekete tornacipőm az előtérben, és célirányosan az iskola felé siettem.....siettem. Ilyen még nem fordult elő, de egy ember miatt már megéri....látnom kellett.
Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, de szemet hunytam a feltételezéseim mellett. Most az egyszer nem szerettem volna, ha a saját kételyeim lassítanának le.....nem zárhatom el a külvilágot....
- Szia! - köszöntem Irisnek, aki megpróbált kikerülni az úton. Megállt, ledöbbent.
- Izé...szia... - hebegte tétován. Szerintem meglepődött....az elmúlt három évben egyszer sem köszöntem neki. Nem éreztem szükségét...most is csak egy láthatatlan, kikerülendő kis árny voltam számára.
Iris kedves lány, bár kissé esetlen. Sőt....nagyon esetlen. Kilencedikben rám borított egy fél liter kakaót, a pulóver menthetetlenül beszívta. Szóval....a gyönyörű, hófehér kötött pulcsimnak lőttek, de legalább két percet beszélgettem....abban a két percben kiújult a világutálatom. Mindenesetre, ez nem Iris hibája, ő ilyen, és kész.
Még pár másodpercig némán figyelt. Vártam valamit, egy szót, nyikkanást, esetleg lélegzetvételt...de még azt sem vettem észre rajta. Egyszer sarkonfordult, és elsietett. Szedte a lábait, táskáját megigazította a hátán.
10 perccel később....
- Miért nem nyílik ez a....... - de valaki félbeszakította hangos gondolatmenetemet, még mielőtt káromkodhattam volna.
- Hadd segítsek... - állt mögöttem Vicktor szórakozottan. Szó nélkül félreálltam. - Tudod, még meglepődtem volna, ha kimondod....szerintem a csúnya beszéd nem vall rád. - majd közelebb lépett a szerkezethez. Rám se nézett. - Öhmm....Elizabeth..
- Tessék. - vágtam rá várakozva. Szeretnék bejutni a szekrényembe, a könyveim nagy része közé.
- Ez....ez biztos hogy a te szekrényed?
- Mert? Kié lenne? - kérdeztem ironikusan.
- Amberé. Idáig érzem a büdös parfümjét. - mondta olyan arccal, mint aki majd' megfullad.
- Várj... - majd megnéztem. 121-es szerkény.....hogy lehetek ennyire idióta? - Lehet hogy igazad van. - szólaltam meg kínosan, majd arra a szekrényre pillantottam, ami előtt álltam. 122-es....igen....ez az én számom.
A sajátomhoz léptem, a zárban fordult a kulcs, és kitárult előttem áhított, rendezett könyvbirodalmam. Igazából...felül regények, alól könyvek.
Még mielőtt bármit is tehettem volna, Vicktor a vállam felett kivett egy termetes könyvet.
- Büszkeség és balítélet? - kérdezte meglepődve, majd felnevetett. - Ne már... - majd abbahagyta. Csak vigyorgott.
- Mi olyan vicces ezen? - kérdeztem elvörösödve, és kikaptam a kezéből....a harmadik . Igenis szeretem ezt a regényt!
- Úgy érzem, kicsit félreismertelek.. - mondta, majd arcizmai szép lassan elernyedtek...megnyugodott, de az én arcom lángban égett.... félreismert? Ezt mégis hogy érti? - Nem hittem volna, hogy ennyire...romantikus típus vagy..
- Annyira azért nem ismerheted ezt a könyvet. A szerelem mellett még nagyon sok dolog található benne... - javítottam ki. Ez a könyv románcra épül, de van benne más is, ami szintén megfogó.
- Láttam a filmet...- vallotta be halkan, mire felnevettem.
- Komolyan megnézted...önszántadból? - mosolyogtam. Egy pillanatra csak figyelt, kissé értetlenül pislogott...
- Méghogy önszántamból! - csattant fel nevetve. - Hagyjuk már...A szürke ötven árnyalatának a bemutatóján is 90%-ban csak azért jelent meg pasi, mert a csaja elrángatta.
- Szóval rákényszerített a barátnőd. - sóhajtottam.
- Várj....izé.... - elkezdett gondolkodni, megpróbálta visszajátszani azt, amit az előbb mondott...szerintem nem jött össze. Pedig nem esett rosszul a példálózás, meg a bevallás. Csupán ismét rákérdeztem.
- Vicktor....mennem kell... - magyaráztam kissé esetlenül, kiragadtam a szekrényből a törikönyvet, visszadobtam a regényt, majd becsuktam a fémszerkezetet.
- Várj már! Nem úgy értettem. - állított meg a kezével, mikor el akartam mellette menni. - Igen, régebben....mikor még volt barátnőm....de szabad vagyok! - majd védekezésképp felnyújtotta két kezét. Elmosolyodtam.
- Mert ha nem lennél? Számítana?.....Egyébként... - majd a táskámból kivettem egy szatyrot, benne az összehajtogatott, megszáradt cuccaival. - A kabát.....
- Mondtam hogy hagyd! - vágott a szavamba, majd elvette a kezemben lévő kis csomagot. - Köszi. - majd a kezemre pillantott, elvette lassan tőlem. Ekkor végigfutottam a felsőtestén, egészen az arcáig, hiszen eddig én isa kezemet figyeltem, Ilyen közel állva jöttem rá, hogy milyen magas... - Később.... . Szia. - majd nemes egyszerűséggel ismét nekiindultam. Most öt lépésig jutottam.
- Várj még! - sóhajtottam, de a lábaim nem engedtek tovább - .....csak egy pillanat. - szólalt lágyabban, hogy elnézzem neki az állandó "várj" felszólítást.
Olyan.....határozatlannak tűnik.
Megfordultam, határozottan visszasétáltam.
- Várok. - jelentettem ki.
- A markod.... - kérdően néztem rá, de olyan határozottnak tűnt.... Kinyújtottam a markom. Valamit beletett, majd sarkon fordult. Nem néztem le.....megpróbáltam kitapogatni. Egy tárgy....talánegy karkötő....lágy, vékony, több szál van benne. Enyhén fémes tapintású....biztos szép.De mellette.....egy összehajtott papírt is felfedeztem.
Lassan lehajtottam a fejem, és kinyitottam a markom...
Óvatosan nézegettem az ékszert. Tényleg nagyon szép.... de valahogy ez nem mozgatta meg a képzelőerőmet. De az a kis papír....egyenesen fellángolta bennem minden kíváncsiságom.
"Itt nem érzelemekről van szó, hanem jóval többről.
Freedom street 102. Ma, 15:00.
Ne késs….sajnálom.
Vicktor"
(Sziasztok! Elnézést kérek, hogy előző héten nem volt rész, de összesűrűsödött a program...gyorsan behoztam. Valószínűleg a szemetek csukódott lefele olvasás közben, esetleg a vége keltette fel az érdeklődéseteket. Ez azért kellett, mert a következő részeket ezekre a párbeszédekre, találkozásokra fogom építeni, alig várom már, hogy megírjam a következő részeket, mert teljesen elképzeltem a fejemben, és szóljatok rám, mert már megint sokat fecsegek! :D
Mindenesetre kaptok kérdést:
Szerintetek mit akar mondani Vicktor levele? És a karkötő?
Lehet esetleg köze valamihez, ami az előző részekben történt?
Mi várhat Elizabethre, mit sajnál már előre Vicktor?
Jövőhéten elkezdek válaszokat adni.
Sziasztok! :*)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése