8. "Nekem kellesz."

(Amint kiírtam, hogy minden megy tovább, azonnal munkába kezdtem. Három mondat után folytak a fejemből a szavak, egyszerűen felemelő érzés ismét írni.
Remélem, nem okoztam pár hónap után sem csalódást. :)
Az új fejlécet - melyen már az Invincible cím szerepel - nagyon szépen köszönöm Németh Viviennek....szerintem Viv csodás munkát végzett [less be a blogjára, nagyon érdekes sztori, én imádom, és ez az egyéni véleményem: http://impossiblemydear.blogspot.hu/].
Várom a visszajelzéseket, írjatok kommentet, vagy a chat-en, építő kritikát is szívesen fogadok. :)
Jó olvasást! <33)

Október vége....nos, igen. Az időjárás a lehető legszeszélyesebb. Mintha a feldúltságomra lett volna válasz, a borongós ég hirtelen megcsattant, kipréselte magából elfojtott hangját, megmutatkozott, majd zuhogó esőben, kész viharban találtam magam. Felsóhajtottam. Ez is csak velem történhet meg.
Mint minden más...Az utcán nincs egy lélek sem, csupán egy kiscica bújt meg a kávézó egyik asztalánál. Mosolyogva néztem. Hófehér bundája fénylett, szemei kéken világítottak, csupán az első bal lábán volt egy kicsi, fekete folt. Óvatosan figyeltük egymást....mintha ő is könyörögne, hogy ne szaladjak el....de miért is tenné? Kinek is kellenék?
Ettől függetlenül zavartalanul lépkedtem az elhagyatott ernyő felé....miért van az kint hagyva? Ilyenkor már nem szokás....
De nem is érdekes, nem amiatt vagyok itt. Hátha nem futna el.... Érdeklődtem a kis teremtés iránt, olyan aranyosnak tűnt, meg akartam simogatni. Persze erre nem sok esély mutatkozik, de nem aggódok. Csak vonz....mindig is szerettem volna cicát, de féltem, hogy nem tudnék róla megfelelően gondoskodni.
Egyre közelebb vagyok. Meg sem mozdul, csak lapít, figyel, a szememre mered. De egyszer csak....mintha valami mást figyelt volna. Szeme árulkodóan nagyra nyílt, mintha a vállam fölött a távolba meredne, ott figyelne valakit. Elfut.....ne!
Utánanyúltam, de ekkor egy kéz érintette a kabáton keresztül a vállam. Ugrottam egyet, majd zihálva figyeltem azt, aki rám talált a teljes egyedüllétben...
- Mit akarsz? - kérdeztem hitetlenekdve Vicktort.
- Figyelj....beszélni szeretnék veled.
- Velem? Nagyon jó. - majd sóhajtottam egyet. - Eláztál. - állapítottam meg.
-Te is. - ez is igaz. - Nos? Hajlandó vagy tárgyalni velem? - kérdezte koncentrálva, hogy ki tudja venni a szemébe folyó esőcseppektől az arcomat. Keresztbe fontam a karjaim. Legszívesebben nem beszélnék vele....de mégis. Mi késztet erre?....Bólintottam, de úgy éreztem, mintha nem a józan eszem irányítana.
- Köszönöm.
- De ne itt. - néztem körbe, majd megtöröltem az arcomat.
- Öt percre lakom... - ajánlotta fel óvatosan ebből a három szóból. Hogy én? Hozzá?
- Még mit nem...
- Holnap meg tüfőgyulladást kapsz? - kérdezte bosszúsan. Felsóhajtottam.
- Menjünk. - mondtam....nem is bosszúsan, inkább határozatlanul. Mit művelek? Minden figyelmeztetés nélkül megragadta a kezem, és húzott. Nekem sem kellett kétszer mondani....iszonyatosan fáztam, már tíz perce vert a zuhogó, hideg vihar. Nem kellemes.......
Nem tévedett, semmi baj sincs az időérzékével. Kitárta előttem a kaput, majd két lépés után előkapta a lakáskulcsát a zsebéből, és amint nyitásra alkalmas volt, előreengedett. Lassan léptem be. Azonnal kellemes meleg csapta meg az arcomat. Olyan jól esett.
- Bújj ki a cipőből... - a tornacsukámra pillantott, amit szétáztatott a víz. Levettem, és a továbbiakban a harisnyazoknimban tipegtem. Szépen egymás mellé tettem a cipő két tagját. Ő már ennél sokkal hanyagabbul tett, lerúgta magáról a sportcipőt, amivel feldöntött egy női csizmát is, de nem igazán zavarhatta. Nem nyúlt azért, hogy kijavítsa a hibát. - Várj... - majd az egyik szekrényben kezdett el kotorászni, és egy rózsaszín mamuszt rántott ki. - Tessék. És azt is vedd le. - bökött a szövetkabátomra. Letette elém a papucsot, én pedig engedelmesen szabadítottam ki magam. Sosem hittem volna, hogy ez egyszer majd velem előfordul... Már ő is megszabadult a bőrdzsekitől, a kezemből kikapta a vizes holmit, beleléptem a mamuszba, ő felvette a cipőmet, majd továbbtessékelt.
Egy nagy, hangulatos, fabútorokkal ellátott helyiség tárult elém hangulatos kandallóval, amiben fa parázslott. Akaratlanul is elmosolyodtam. Annyira beleéltem magam a látványba, a bőrkanapé mokkaszínébe, a kidolgozott faragásokba, hogy mire feleszméltem, Vicktor eltűnt. Hirtelen zavarban lettem....nem figyeltem merre ment. Megtapintottam a pulcsim....vizes. Teljesen vizes vagyok....átáztam.
- El! - majd egy ajtó irányába kaptam a fejem. A végzős egy törölközőt dobott felém.
- Li... - javítottam ki.
- Nekem El. - mosolygott. Mindegy. Figyelmen kívül hagyom, bár szokatlan.
Hátranyújtottam a kezem, a hajamat kezdtem el törölni két kézzel, a törölközővel dörzsölve.
- Mi az? - kérdeztem a srácot, aki csak zavartan elkapta a tekintetét.
- Semmi, semmi. Várj, adok ruhát.
- Állj meg! Nem beszélni akartál velem? - kérdeztem értetlenkedve.
- Gondolom addig nem akarsz kockásra fagyni. - majd elindult felfele a lépcsőn az emeletre. - Na....nem jössz? - kérdezte nevetve. - Kicsit otthonosabban is mozoghatnál.
- Kösz. - mormogtam az orrom alatt, majd utánaeredtem.
- Szóval.. - majd beronott egy ajtón, követtem.
- Van cicanadrág a táskámban! - kiabáltam utána, majd az előtérbe szaladtam, ahonnan hoztam is a nadrágot.
Egy fiúszobával találtam magam szemben, csak épp rendetlenség nem volt...sőt. Minden mattul a helyén. A könyvek a polcon, a plakátok egyenesen állnak a falon. A szekrényét előttem tárta ki. Ingek, pólók, nadrágok szépen felakasztva és a mellékpolcokra behajtogatva. Némi gondolkodás után felém nyújtott egy inget. Szép, kobaltkék színe volt, sötétebb vonalakkal, kockákkal....kész alkotás.
- Kimennél? - kérdeztem lányos zavaromban.
- Jaj....bocsi. - majd kihátrált, és becsukta maga után az ajtót, én pedig kapkodva téptem le magamról a vizes ruhát, és vettem magamra a szárazat. Nagyon jól esett a hosszú ujjú ing adta melegség, az illata is olyan kellemes volt... Teljes átöltözésem után jeleztem, hogy jöhet.
- Na, hallgatom...mit akarsz mondani? - az ing nagy volt rám, de úgy képzeltem el magam, mint a filmek női főszereplői, akiken nagyon romantikusan áll a ruhadarab. Én inkább zsákként képzelem magamon, de igyekszek természetes hatást kelteni.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni.....
- Ezért jöttünk idáig? - kérdeztem értetlenül.
- Te mondtad, hogy csak itt hallgatsz meg... - sóhajtottam. Ennyit még ott is elmondhatott volna.
- Megbocsátasz? - kérdezte közelebb lépve.
- Rosszul esett amit mondtál. - néztem kínosan körbe.
- Nem akartam...és nem is úgy gondoltam. Nem vagy csődtömeg....nem kell egyedül lenned. Nem gondoltam komolyan!
- És az, hogy nem kellek senkinek? - vettem nagy levegőt. Egészen közel jött, egymás tekintetét fürkésztük. Én vártam, hogy megalázzon. Őszintén, felvértezve vártam, hogy kifejezze, hogy csak a szánalom vezette. De hogy ő mire gondol....
- Ez nem igaz! Nekem kellesz....