15. Ezt Nektek üzenem!

(Sziasztok! Elérkezett a 15. rész, és már nagyon vártam, hogy írhassak egy ilyet... amit gondolok. Elizabeth karaktere nagyon fontos...és úgy érzem, hogy egy hatalmas mérföldkő ez a jellemfejlődésében. Ez egy üzenet Nektek is, mindenkinek, hogy ne féljetek belevágni semmibe! :)

Sajátos példám van arra nekem is, hogy sokszor annyira nem hisznek Benned az emberek, hogy már lassan a saját magadba fektetett hited is elvész. És hiába küzdesz, ez akkor is hátrány! És lehet, hogy ezen bukik el az egész....erre épül a rész: Soha ne mondjátok hogy soha, és kezdjetek neki, mert nincs mit vesztenetek! Minden helyzet tapasztalatot von le maga után, amire még a későbbiekben szükségetek lesz.

Remélem, tetszeni fog a rész a lányoknak, akik a mai nap után biztos nem hervadoznak, és a fiúknak, akik gondoskodtak a locsolásról.

Veca.~)

Telt az idő. Nem láttam egész nap senkit. Sem Nathanielt, sem Vicktort, senkit. Mindenki elűnt az előtérből. Amire koncentráltam, az a saját kis gondolatvilágom volt. 

A bálkirálynős felhajtásról....az önbizalomról....a problémákról....az életet alkotó kis mozzanatokról. Minden tárgy, tompult hang csupán egy kis rezzenet volt, ami az életet jelentette a saját világom körül. Majdnem olyan, mint ahogy mindig is éltem....csak épp visszásan.

Régebben a belső kis életem volt tompa, a Nagy Egész zsibolygott fülemben. Éreztem a padlón a cipők dobogását...de most még az is zsibbaztóvá vált....ahogy minden más vele együtt, és az élet mellett ilyenkor feltűnt az elmúlás....vajon sok-sok év múlva is ilyen lesz? Vajon ugyanígy fog rengni ez az épület? Lesz egyáltalán a jövőben Sweet Amoris? És a kontinens? Az univerzum?...

Nem sokszor gondolunk bele, pedig annyira el lehet mélyedni a témában...gondolkodásra, találgatásra, szinte már bizonyítékok keresésre ösztönöz. Minduntalan életigenlő....másoknak. Az embereket az elmúlás veszélye és félelme sarkallja arra, hogy éljenek....rohanjanak, ne aludjanak. Arra lesz idő, ha mind elhagyjuk az életet....

- Elizabeth! - éppen becsuktam a szekrényemet, amikor Peggy szólított meg, és futott mellém. - Várj!

- Siess, mert indulnék haza. - rá se néztem, halkan behajtottam a kis tárolót. Már felé tekintettem.

- Figyelj....nincs szükség a cikkre. Másra kérlek. - mondta levegőt kapkodva, kifújva, szinte fulldokolva.

- Nem értelek. Neked nem kell cikk?

- Nem. Tudod....fejlődünk a technikával...nem igaz? - rántotta meg a vállát szórakozottan. Mintha ő nem is ezt szeretné. Kényszeredetten mozdult a keze, fél lépést hátrált. - Szóval....fel tudsz venni otthon egy videót? - unottan bólintottam. - Remek. - vágta rá, majd elővett egy cetlit. - Azt szeretném...ha beszélnél valamiről. Akármiről....az iskola tanulóihoz, az internetezőkhöz. Ami érdekel...vagy amit fontosnak tartasz...vagy mutatkozz be. 

- Csináljak propagandát?

- Valami olyasmi. - nyugtázta. - Na....az a lényeg, hogy még ma megcsinálnád és elküldenéd?

- Hova kerülne fel?.....Gondolom nem otthoni nézegetésre kell neked.

- Nem. Természetesen nem. A suli hivatalos oldalán, a Facebook oldalán és a YouTube csatornáján. - nagyot nyeltem. Nem tetszik ez nekem. 

"- .... Csak adj egy esélyt....rendben? ............ Tudom mit csinálok!"

Dehogy tudod, Vicktor....dehogy tudod.

- Rendben. - sóhajtottam, majd a kezembe nyomott egy kis cetlit az e-mail címével.

- Ide várom...ma hatig. Köszi. - majd intett, sarkon fordult, és a szokásos lendületességétől eltérően most inkább csak vonszolta magát..... Beszéljek valamiről? Mégis miről? Miről tudnék én beszélni? 

Hazáig gondolkodtam, majd ahogy beléptem az ajtón, anyát láttam meg. Talán ő tud segíteni...

- Szia Kincsem! - mosolygott, hogy az ő Kicsi Lánya végre hazaért, és nem kell nélkülöznie.

- Anya, segítened kell! - levettem azt a híres lakkcipőt. Rendezetlenül eldőlt a balos része, de meggazítása nélkül mentem be, és ültem a kanapéra.

- Mondd! - majd abbahagyta a portörlést, és felém fordult. Az előttem lévő kandalló tetejét tisztogatja. Már ropogott benne a tűz, de leginkább dísz, hiszen főleg gázfűtéssel oldjuk meg a téli hideg elleni küzdelmet.

- Ha valamiről beszélhetnél a világnak....mi lenne az? - kérdeztem kíváncsian, kicsit elgondolkodva, kigombolkózva a kabátomból.

- Akármiről? - majd elgondolkodott. Láttam a tekintetében, hogy sosem hitte volna, hogy ilyen kérdést is felteszek neki. Pedig ő aztán mindig mindenre fel van készülve. - Talán....talán...nem. - majd elnevette magát. - Nem tudom, Li. Miért kérded?

- Anya, segíts, mert fontos. - morogtam, mire ő is elkomorodott.

- Beszélned kell valamiről? Beszélj valami olyanról, ami számodra fontos téma...amiről van teljesen kialakult véleményed. Amivel kapcsolatosan szívesen kifejted a véleményed, de úgy, hogy máséra is nyitott vagy. - majd folytatta a munkát, és várt a válaszomra. Elgondolkodtam.

- Nem is hülyeség... - szinte tátogtam magam elé bámulva, elgondolkodva. Fontos....fontos nekem. Másnak is biztos fontos...mindenkinek van róla véleménye. - Megvan. - szólaltam meg mosolyogva, majd felpattantam, és adtam egy puszit hátulról anya arcára. - Köszi, király vagy! - lelkesedtem, mire meglepődött.

- Mondj valami olyat, amit nem tudok. - mosolygott, majd elkezdtem felrohanmni a lépcsőn a szobámba.

- Várj! Nem ebédelsz? - kiabált fel utánam. - Az is fontos! - figyelmeztetett. Számára mindig is nagyon fontos volt hogy eleget egyek. Mindig félt, hogy esetleg éhes maradok....gondoskodó, de elfordul bizonyos problémák elől, amit helytelennek tartok.

- Majd jövök, ha éhes vagyok! - nyugtáztam már a szobámból kiabálva, és bekapcsoltam a számítógépem, ami egyébként igen keveset van használva, de most akkor is kezelésbe veszem, hiszen a webcamera szépen be van állítva, izzítva, működésre kész.

Ez azért szükséges, mert édesapám üzleti útjain így kommunikálunk esténként....vagyis beszélgetnek anyuval, én pedig minden nap kijelenthetem, hogy semmi nem volt a suliban...

Felvevő, felvétel....felvétel....oké, meg kell fésülködnöm.

Felkészültnek éreztem magam. Egy elegánsabb fehér ing, türhető haj, elég ambíció. Tudom, hogy mit akarok mondani, és hogyan akarom csinálni...

Megköszörültem a torkom, magam mellé tettem egy palack vizet, hogy ne lássa a kamera. Mögöttem csak barackszínű falam volt. Jó.

Nehéz. Elindítottam a felvételt. Annyira nehéz a kamerának beszélni...mintha jajvesződnél csupán a Nehénagy semminek. Többször újra kellett indítanom, mire normálisan be tudtam mutatkozni. Nehéz volt.

Érzelmeket átadni a figyelő kamerának....tényleg keményebb mint gondoltam.

Összeszenvedtem. Vége. Fél óra erre a kb. öt perces szösszenetre, de készen volt.... 

- Még nem küldhetem el. - motyogtam zavaromban. - Valakinek látnia kell. Anya? Nem....semmiképp. Vicktor?....A szemem elé se kerüljön! De akkor ki?

Én. Nekem kell megítélnem, hogy jó lett-e...

Nehezn írtam be az e-mail címet. Igen, elkezdtem félni....mit gondolnak majd erről?... Küldés.

És vártam...és tovább. És állandóan csak frissítettem az oldalakat, hátha megjelenik valami. Még senki nem csinált semmit. Majd úgy negyed óra múlva...megláttam.

"A Sweet Amoris Gimnázium bálkirálynőjelöltje, Elizabeth Kint, 11/A osztályos tanuló."

Nagyot sóhajtottam, majd ismét elindítottam a felvételt...látnom kellett!

"- Sziasztok. - intettem egy kicsit bizonytalanul. - A nevem Elizabeth King. Lehet, hogy ez a név nektek nem sokat mond, de azoknak üzenem, akik Sweet Amorisosok: egy suliba járunk. - mosolyogtam sejtelmesen, nem sokon múlt hogy nevessek is hozzá. - Szóval...arra kértek, hogy beszéljek nektek....nem panaszkodás céljából akarom...csak azt szeretném, ha látnátok, hogy milyen egy kirekesztett napja. Tudjátok... - majd nagy levegőt vettem - a filmek a felületi érzést egész szépen elkapják, de valójában nem tudnak mélyebbre ásni a témában, ha egyszer nem tudják, hogy milyen...és még szerelmet bele se kavartam. Szóval összességében jól közelítik meg, csak annyira felszínesen, hogy szinte hazudnak. A kirekesztett minden napja ugyanúgy kezdődik...sehogyan. Míg felöktözik, ezer darabra törik a szíve, mert nincs kinek kiöltöznie, sminkelnie, nincs aki észrevenné bármilyen erőfeszítését, ezért hagyja az egészet a francba. A tükörben szürkeség....viszont a sírás egyfajta megaláztatás közösségben, és ezt még mi is felfogjuk. És bár más valószínűleg észre se venné, mi érezzük magunkon a szégyent. Nem gondolunk már rá, de mindig ott van velünk az egyedüllét. A buszon egyedül ül, vagy egyedül gyalogol, az ő döntése. Én mindig a sétát választottam...akkor maamban vagyok egyedül, nem közösségben, ami még mindig könnyebb. Aztán beérek...nincs aki reggel köszönjön a nagyon aranyos DÖK elnökön kívül....valószínűleg ő is csak illedelmességből int oda. De ennyi. És ekkor érzem, hogy közösségben vagyok egyedül...a lehető legrosszabb. Igazából mindenki szokott ilyet érezni...odaálltok egy körbe, és senki sem szól hozzád. Még ha tudod is, hogy mia  téma, nem tudsz hozzászólni, mert azonnal a szavadbavág valaki, és elkeseredsz. Ugyanilyen, csak hosszútávon...egyedül vagy, nincs aki melléd üljön a padban. Te vagy a fura csaj, és akkor te biztos egy boszorkány vagy, vagy akármi...mert más vagy. Mert nem találtad meg időben a helyed.... És sokszor elgondolkodunk rajta, mi, szerencsétlenek, hogy miért. Ha kérdezni kéne, mindig a miért hozódna fel. És nem tudjuk a választ. Én... annak tudtam mindig be, hogy nincs különösebb szépségem, nem vagyok tehetséges vagy megnyerő...és ezért szerethető sem. És mindennapossá válik ez. Hogy egy pokol mélyére kívánt, csúnya, szerethetetlen valaki vagy, aki csak azért van a világ tetején a többivel, mert kellenek kis árnyak...kis szellemek, akiket nem lát senki. És olyan nehezen változik az ember véleménye. - ahogy mondtam a szavakat, egyre jobban belemerültem, bár tudtam, hogy nem vagyok képes érthetően elmagyarázni...abból regény születne, ők pedig lehet hogy nem is kíváncsiak erre a kis vallomásra. - Mert berögződik, és elhiszed magadnak, hogy egy senki vagy.... A nevem Elizabeth. Én....az én személyiségem, életem egy kis része ott van a tiétekben is...mindennyiunkban. Mert mindenkinek van rossz napja. És mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor ugyanígy érzi magát...ami megvan bennem, az megvan benned ...és amikor erre a pontra jutsz..vagy ha már ott vagy, azt szeretném, ha sosem felejtenéd el: csodás vagy. - mosolyodtam el. - Mindenki, egytől egyig....káprázatos. Nem hiába vagy itt, szeretném ha ez mindig eszedbe jutna. Akármekkora problémád is van, az a tied, és megoldásra vár! Még ha a többi ember ki is nevet, akkor is menj, és csináld, oldd meg! Mert képes vagy rá! Mindenre. A múlt pedig nem hiába van ott, ahol van....valahol az idő fogságában. Nem bánthat. Emlékezni persze kell, az az egészséges...de csak a jelent és a jövőt tudod befolyásolni. Szóval sose felejtsd el hogy ki vagy és hogy mi a célod...vágj neki. És te...aki most ezt pásztázod! Semmi sem lehetetlen, szóval soha ne mondd hogy soha. Ha nem támogat senki, jusson eszedbe az, hogy én itt...valahol... - majd a szívem felé böktem - bízok a sikeredben! Elizabeth King voltam...és ha szeretnél velem beszélgetni, engem mindig megtalálsz!....."