Megfagyva ültem ott. Végre bevallottam a világnak! Miért telt ennyi időbe, hogy beszélni merjek róla?
Hátradőltem, és behunytam a szemeim. Mintha napsugarakban fürdenék. Változás lágy szellője csapta meg az arcom, felsóhajtottam. Annyira jól esik....és annyira tehetetlennek még sosem éreztem magam. Támadhatóvá váltam, és nem volt olyan kegyetlen érzés, mint ahogy elképzeltem.
Kockázat nélkül nincs semmije az embernek...erre is akkor kellett rájönnöm. Kaphatok mostantól mindent: hideget, meleget, valaki biztos leszúrja majd a zavaimat, de talán valaki még megköszöni....
Még csak délután három óra van....a többi jelölt még biztos nincs otthon. Van kivel elmenniük kávézni, van kivel tanulniuk, kit ölelniük....én pedig itt ülök ebben a rideg szobában, és örülök magamnak.
Mert eddig is egyedül voltam. És hogy ezután is így marad-e, azt még nem tudhatom.
Negyed óra, és már az ebéd fölött ültem. Gondolkodva kanalaztam a krémlevest. Piszkáltam, csak néha emeltem a számhoz a kanalat.
- Másodikat nem kérsz? - kérdezte aggódva anyukám, mikor eltoltam az üres tányért.
- Nem... - válaszoltam még mindig a belső hangjaimtól vezérelve.
- Ne viccelődj! Ettél fél kanál levest... Ez nem elég!
- Anya, jól laktam. - majd határozottan felálltam az asztaltól. - Megnézed? - kérdeztem. A csengő hangosan berregett. Bólintott, és távozott a konyhából. Egy pohárért nyújtottam a kezem.
"Csókolom. Elizabeth itthon van?" Ez Vicktor hangja...lihegett, mint aki futott. Hangjában izgatottság volt, mint egy kisgyerek, aki majd' kiugrik a bőréből.
- Szia. Persze. Lépj beljebb.... - válaszolt anya kis gondolkodás után. Elővettem még egy poharat. Láttam a srác belépő alakját, miután az előtérben levette a cipőjét... körülnézett, majd amikor meglátta, hogy a konyhából figyeltem halvány mosollyal, felém baktatott.
- Szia.
- Na, milyen volt? - kérdeztem egy kisebb mosollyal az arcomon. A köszönést teljesen feleslegesnek tartottam, ő amúgy sem arra kíváncsi.
- Egyszerűen.... - majd inkább kihúzott egy széket, és ráült. - Egyszerűen csodás. - majd elmosolyodott.
- Kérsz inni?
- Várj! - vágott azonnal a mondatom végébe. - Neked ez az első kérdésed, mikor idáig vágtattam? - kérdezte kissé felháborodva, előrehajolva. - Amúgy igen. - majd kissé megrázkódva a nevetéstől visszatelepedett. Széles hátát a szék támlája tartotta.
Nevetve öntöttem neki és magamnak is egy-egy 7Up-ot. Letettem elé a poharat. Ivott két kortyot, majd letette az üvegpoharat.
- Köszönöm.
- Szívesen. - tártam szét kissé esetlenül a karom. - Nem iszod meg? - kérdeztem zavaromban körülnézve.
- Jaj, nem úgy értettem. - nevette el magát. - Köszönöm hogy megcsináltad a vidit. Köszönöm, hogy megcsináltad, és hogy eljuttattad ezt olyan személynek, aki feltette a netre. - hadarta levegő nélkül, indulatosan.
- Muszáj volt. - mosolyodtam el titokzatosan.
- Nem érdekes. Annyi biztos, hogy ez el fog terjedni. - mosolygott magabiztosan, mire én inkább elvörösödtem.
- Igen? - nyikkantam meg zavaromban. - Én csak....azt akarom, hogy más ne menjen át olyasmikon, mint amikről szó volt...
- Igen, az is igaz. - szólalt meg unottan.
Anyukám hallgatózott. Kiszúrtam, ahogy csendben ül a kanapén, és nem csinál semmit. Ez Vicktor hátam mögött történt.
- Nem megyünk fel inkább a szobámba? - kérdeztem, miközben arra szegtem a fejem. Vicktor azonnal megfordult, majd visszanézett rám.
- Ha neked úgy jobb, akkor mehetünk. - majd kedves tekintettel felállt, betolta a széket.
- Ráérsz most? Van időd?
- Az egész délutánom a tied. - mosolyodott el. Helyeslően bólintottam, és két chipset és egy Pepsit is fogtam.
- Jól felpakoltál. - nevetett.
- Ha más nem, legalább ott lesz, és nem kell érte mindig rohangálnom. - rántottam meg a vállam. Igen, ez kielégítő válasz lehetett számára, mert inkább csak várta, hogy elindultunk. Láttam, ahogy bámészkodik, miközben a lakásban haladunk. Anyámra rá sem néztem.
- És íme, az én kis birodalmam! - majd nevetve kitártam előtte az ajtókat. Nem tudom miért, de olyan boldogság töltött el, amilyen még soha azelőtt....éreztem, ahogy az évekig visszafojtott nevetés és mosoly hirtelen felszökik a lelkemben, és megmutatkozik....ha a világnak nem is, az engem követő srácnak mindenkép...
Belépett.
- Takaros. - majd tovább lépdelt. Megnézte a tökéletesen kidekorálatlan könyvespolcom, és közben mosolyogva gondolkodott valamin.
- Kicsit üres, elhagyatott, meg minden.....de legalább az enyém. - majd sóhajtva leültem az ágyra. Az éjjeliszekrényem alsó, termetes részéből elővettem egy tálat, és beleborítottam a két zacskó tartalmát, majd a két pohárral és az üdítővel együtt az apró szekrény tetején kaptak helyet. - Mit nézel ott? - kérdeztem felállva, és mögé sétálva. A háta mögül, a válla fölött kukucskáltam. Nem láttam semmit. Csak a polcot, a könyveket....és ennyi. Megfordult, és felemelte a karjaimat, majd tanulmányozta a csuklóimat. Mosolyogva fogadta, hogy a tőle kapott karkötő még mindig ott díszeleg. - Zhanyzáskor sem veszem le. - suttogtam szégyenlősen bevallva. - helyeslően bólintott, majd elengedte a karjaimat.
- A lányok szoktak villogni az ékszereikkel....ez érdekes. A tieid? - krédezte teljes kíváncsisággal.
- Mégis kinek villogjak velük? - kérdeztem hitetlenkedve. Felscaptam atz ágyneműtartót, amiben dobozok voltak. A legkisebbet elővettem, megöröltem tetejét a vastag portól. - Nagyon régen nem vettem elő. - mondtam elgondolkodva. Van két füldbevalóm, meg mostmár a karkötőm, amit mindig viselek. - Ez se sok, de van pár.... - megráztam, hogy hallja: valami csak csörög benne. Visszatettem a helyére. - Egy év múlva majd megint előveszem hogy megrázzam. - nevettem, és megigazítottam a lepedőt, mert felcsúszottt az ágyon a takaróval együtt. A fürdőszobámba mentem, és megmostam a kezemet. Láttam a kistükörben, hogy Vicktor megáll mögöttem, és mindketten a tükörképünket bámultuk.
- Ami megvan bennem, az megvan benned... - idézett egészen halkan a videómból. Elképedve figyeltem arcmozdulatait. Letekintett a földre, majd ismét fel, a tükörbe meredt...ott találkozott a tükör felületén tekintetünk. Annyira belemerültem az érzetbe és a pillanatba....mintha tökéletes lett volna....mintha így kellett volna lennie.
- Vicktor... - szólítottam meg halkan.
- Pardon. - majd azonnal egy nagy lépést tett hátra, és én megfordultam. - Bocsánat. - megráztam elmosolyodva a fejem, majd meglepetésszerűen még nedves kezemet felé csaptam, amivel vizet fröcsköltem rá. - Igen? - kérdezte nevetve. Ezzel kezdi az ostoba kis játékait, amiket szeretek... Majd közeledett. Ugyanúgy, mint a parkban....bár most fel voltam készülve....de nem futottam. Hagytam, hogy elém lépjen, hogy kerülgessen, közben pedig előre meredtem. - Szóval passzív a kisasszony? - kérdezte kihívóan. Nehéz volt arcizmaimat kordában tartani, de sikerült. Hirtelen megfordultam, és kisétáltam. - Váááárj! - jött utánam.
- Valami baj van? - kérdeztem mostmár én kihívóan.
- Ennek nem így kéne lennie! - magyarázkodott. - Most neked szaladnod kéne, hogy elkaphassalak és legyőzhesselek! - magyarázta, akár egy tízéves kisfiú a vele egykorú kislánynak a foci szabályait...elmosolyodtam.
- Neked kéne egy kistesó. - szögeztem le. Szerintem roppant pontos megállapításnak bizonyult.
- Igen, de azonnal legyen kilencéves! - szólított fel nevetve.
- Kilencéves kis testvér rendel! - szólaltam meg diadalmasan, jobb kezemet a levegőbe csapva.
- De te is jó leszel, téged is jó nyirbálni. - vonta meg a vállát.
- Kösz. - majd leültem.
- Nem nézzük meg hogy mennyien látták a videót? - komolyodott meg hirtelen.
- Nem.....ne. - nyugtáztam. - Nem érdekel. - vontam meg a vállam. Leült mellém.
- Legalább az üzeneteidet nézd meg.... - kérlelt, mire kapásból kinevettem.
- Nekem nem üzen soha senki. - emeltem ki, mire kidőlt az ágyamon.
- Esküszöm nem értem az embereket.... - gondolkodott el. Csendben ültem mellettem. - Nem fekszel mellém? - kérdezte olyan lazán, mintha annyit kérdett volna, hogy mennyi az idő.
- Akarod mondani...izé...
- Ne gondolkodj annyit. Csak...így olyan megnyugtató.
Féltem. Zavarban voltam, már így is közel voltunk. De eleget tettem a kérésének, és ledőltem mellé, vele szembe. A párnáért nyúltam, kettőnk fejének elég volt. Pár centiméter lélegzőterületünk maradt egymás közt, de nem akartam kombinálni, vagy többnek tulajdonítani a pillanatot, mint ő. Hiba lett volna.
- Tényleg megnyugtató. - mosolyodtam el kissé elpilledve. Köztünk pihenő kézfejemre helyezte a sajátját, és lehunytuk a szemünket. Miközben csukott szemmel álmodoztam, fel kellett fedeznem: tényleg elaludt. Egyenletes szuszogására elmosolyodtam, és engem is elnyomott a rózsaszín felhős álom....
(Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Ha észrevételetek van kommenteljetek, jelezzetek nekem!
További közérdekű: a következő rész Vicktor szemszögéből fog íródni...remélem ti is legalább annyira várjátok mint én.. :)
Valószínűleg szombaton érkezik majd ez a bizonyos 17. folytatása a történetnek...előfordulhat hogy előbb, ezért ajánlatos figyelni a blogot! :)
Sziasztok! :*)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése