3. Az emberi gondolkodásmód, és az Enyém...

*másnap reggel*
Péntek...végre, éltető péntek...nyűgösen ültem be a leghátsó padba. A tegnapi dolgok felkavartak, otthon rombolni tudta volna. Emlékszem, ahogy némán feküdtem az ágyban, sötétben, és azon gondolkodtam hogy mi lett volna ha.... De ez nem megoldás.
Épp dekoráltam a füzetemet, amikor a könyörtelenül hangos és ijesztő csengő megszólalt, hallási sérüléseket okozva ezzel az iskola területén tartózkodóknak, semmi nem jelenthet problémát...
A kémia egy nagyon szenvedtető tantárgy, mert szerintem semmi érdekes nincs abban hogy elektronok vándorolnak, meg hogy ha cinkre sósavat csepegtetek akkor....nem is tudom mi történik, de nem lényeg.
A könyvbe egész évben háromszor ha belelapoztam, a füzetből tanulok, ami egy gyenge hármas, vagyis teljesen optimális számomra. 
A tanár belépett. Ötvenes éveiben járó nő, aki csoszog. Vékony és magas, hosszú haja fel van kötve, arca ráncos és még senki se látta mosolyogni. Mondjuk igazán engem se... Morcosan leült a helyére, majd intett, miszerint leülhetünk. Ő a főnök. Mi a birkák. Nem türelmes, nem értek semmit, de néha azért én is elgondolkodok hogy mi az értelme. 
Bejelentette az anyagot, de immár teljesen kikapcsoltam az elmém, nem akartam figyelni. A kémia terem azért különleges, mert laborberendezése van. Én vagyok az egyetlen aki egyedül dolgozik, ennek igazán örülök, bár néha jól esne a segítség.
Nem is tudom már milyen vegyületek voltak találhatóak az asztalomon. Egyszerűen csak kinyitottam a tankönyvet a 43. oldalon, majd elkezdtem az utasításoknak megfelelően "összeöntögetni" a dolgokat, de előtte még gyorsan felhúztam a kesztyűt. Nem akarok semmivel sem érintkezni az itt található elemek és vegyületek közül...egy idő után összezavarodtam. Muszáj kibírnom...
Nagyot sóhajtottam, erősen szorongattam a kénsavas kis üvegcsét. Letekertem a kupakot egy hatalmas sóhaj kíséretében, majd hozzáadtam körülbelül egy centilitert, és ámulva figyeltem ahogy a könyvben is szereplő vörös színt kapta ez a lötty. Csak erőt veszek magamon, ahogy mindig.
Még pár másodpercig figyeltem a kémcsövemet. Nem ámulok. Életemben először sikerült valamit megcsinálnom kémiából....még a durranógázt se sikerül, de ez most igazán jól esett. Félénken jelentkeztem....félénken, mint mindig.
A tanár úgy jöt, akár egy harapós kutya, de meglepetten adott nekem egy ötöst. Elfelejtettem becsukni a számat mikor bejelentette. Ebben az életben még nem volt ötösöm kémiából. Nem mosolyodtam el, mert azért annyira nem örültem neki hogy "mosolyogjak". Az túl feltűnő..emberi. És én utálok ember lenni. Olyan csodás volna tényleg láthatatlan köpenyben suhanni ebben a rohanó, megvető és kirekesztő világban. Az éltető oxigén néha már fáj. Mintha ezer tűt szúrna a lelkembe...
Miután kicsengettek, leültem az udvaron egy padra, ahova soha nem ül senki. Azt mondják róla hogy amiért ez régi típusú. béna, és nekik csak a jó kell. Ha a tárgyak lélekkel rendelkeznének, ez a pad sírna. Elahgyatott lenne mint én, de én nem sírok. Csak tűröm azt, amit tűrnöm kell.
Üldögéltem és a gondolataimmal játszadoztam. Néha a borongós égre pillantottam...napsugár immár sehol. Itt az ősz, a tényleges, és a színek évszaka átveszi a természet feletti irányítást. Nincs vele bajom, de az éltető nyár mindenem. Egyedül kiűlni a hátsó kertünkbe egy regény társaságában...inkább bele se gondolok, a szívem elszorul.
- Szia ismét. - ült le mellém vidám hangon az a srác, aki tegnap újságot olvasott azon a bizonyos padon, ahol nyugalmat kerestem. Most hogy így jobban belegondolok, szerintem végzős...
- Már megint te? - kérdeztem felé szegve a fejem.
- Zavarok? - kérdezte meglepetten, mir én elhúztam a számat.
- Maradhatsz ha akarsz.... - rántottam vállat, majd levettem róla a tekintetem, és ismét előre bámultam magam csendességében. Mivel tág a látóköröm, láttam ahogy harapdálja kínjában a száját, próbálna valamit kinyögni...remélem nem jut vele semmire..
- Ilyenkor mire gondolsz? - kérdezte kíváncsian. Ez bolondnak néz engem?!
- Mindenre ami.......
- Ami nem rám tartozik vagy nem érthetem? - vágott a szavamba durván, ami nagyon nem tetszett.
- Miért akarsz te velem beszélgetni? - mordultam rá.
- Gondoltam.....jó lenne téged megismerni.
- Mert?
- Hát mert..... - elgondolkodott, próbált okot keresni arra hogy velem beszélgessen. Valami ott ült a száján, de talán nem akarja kimondani. Nagyon idegesít a jelenléte. Idegemben a pad ülőrészét kezdtem el szorongani,
- Na látod? Semmi! - mutattam rá a lényegre, mire elmosolyodott kicsit. Értetlenül néztem rá....mi vált ki belőle kuncogást?? - Mi olyan vicces? - erősen a szemeit próbáltam fürkészni,de semmi...
- Semmi, tényleg. Csak....felháborodottan olyan.....aranyos vagy. - majd egy lágy mosolyt húzott magára. Most nekem össze kéne rúgdosnom, vagy az ölébe borulnom? Mivel nem tudom hogy mi volt ezzel a célja, ezért inkább egyik se..
- Aha...ez mind nagyon érdekfeszítő meg minden de... - kezdtem bele érdektelenül, de valaki elárnyékolt minket. Mikor felnéztem, Nathaniel állt ott háborodottan.
- Elizabeth, gyere. - parancsolt rám szűkszavúan.
- Miért?
- Nem mindegy neked?? - kérdezte idegesen, majd inkább elkapta a csuklómat és felrántott. Nem fájt a szorítása mert nem adott ki különösebb erőt a vézna kis csontomnak,
- Hé, Haver....most mi van? - pattant fel a srác aki mellesleg be sem mutatkozott. - Engedd el. Ha nem akar nem megy.
- De ez most nem "Akarom vagy nem akarom" kérdése! - és nem engedte el a kezem. Engem miért nem kérdez senki hogy én mit szeretnék? Mert én azt szeretném ha elengedne Nathaniel és itt hagyhatnám mindkettőjüket. Mi ütött Nathanielbe?
- Most engedd el. Ezt megbeszéljük kicsit arrébb. - mondta ellentmondást nem tűrően, mire elengedték a kezem és félrevonltak a kapuhoz, ami kicsit távolabb van. Én azt a csuklómat simogattam ami az előbb még fogás alatt volt, de nem azért mert fájt...csupán le akartam törölni az érintést. Nem szeretem ha megérintenek..
Nem tudok olvasni a gondolataikban. Nem vagyok férfi hogy tudjam, ez most mit jelentsen. Nem nagy dolog...igaz? Tudnom kéne talán? Ti biztos tudjátok, de nekem még az időjárás sem tud téma lenni. Nem szoktam beszélgetni. Kíváncsivá tettek....ez valami ösztönféleség, mint az állatoknál?
Mindenesetre felhúzott szemöldökkel néztem ahogy csápolnak egymás felé...vitáznak. Nem is...vitatkoznak.
A férfi gondolkodásmód egy örök rejtély...