Másnap reggel nehéz szívvel ültem fel az ágyon, majd az időre néztem. 06:20.MICSODA? Elaludtam!
Nagyon sietőssé váltak a dolgok, mert ha nem megyek hiányzóként leszek feltüntetve, és nincs aki igazoljon. Azt rángattam ki, ami legfelül volt a ruhás stócomban, de a végeredmény nem is lett olyan rossz...
A táskám már elő volt készítve, magamra kaptam, a konyhában felvettem két szendvicset és egy jó meleg teát, a kabátomért nyúltam, majd azzal a lendülettel - elköszönés nélkül - kirontottam az ajtón. A suliig gyors sétában mentem, mert a buszra várni kéne, de ilyenkor nem bírok. Makacsság, tudom.
Mire odaértem, már csak az igazgató állt a busz előtt...de hát még van öt perc!
- Jó reggelt Miss King, a társai már a buszon vannak. - üdvözölt jókedvűen, és a jármű ajtaja felé nézett. Én is köszöntem, majd lassan mentem fel. Körülnéztem. Sehol egy üres székpár. De hely se nagyon...pont negyvennégyen vagyunk, szóval tudtam hogy elkerülhetetlen lenne hogy valaki mellett üljek, de egyáltalán nem látok semmilyen helyet. Nathaniel mellett Mr. Farazie táskája foglalta a tanár helyét, szóval lépkedtem hátrafele. Foglalt....foglalt....foglalt. Minden foglalt. A busz hátuljába értem, elfehéredtem. Három negyedikes fiú, Castiel, és egy ötödik hely....ami az enyém lesz. Nagyot nyeltem. Már az is elég lenne ha a végzősök között kéne helyet foglalnom, de ez sok. A sofőr felőli oldalban az ablak melletti hely várt rám. Mellettem egy ember ülne, Vicktor. Egy kicsit megnyugtató, bár fogalmam sincs miért lenne megnyugtató olyan mellé ülni akivel már beszéltem. Mindegy. Meglátott, és intett. Nehezen passzíroztam be magam úgy, hogy senkihez hozzá ne simuljak, de sikerült. Elgyengülve huppantam a székre, magam elé tettem a táskám, majd kinéztem az ablakon. Az üvegre hajtottam a fejem....ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.
- 'Reggelt. - köszöntött Vicktor álmossággal a hangjában, de ez nem volt feltűnő.
- Szia. - mormogtam az orrom alatt, a táskámra meredtem. Valamiért zavar a tekintete...a két szeme, mert sugároznak rám. Mintha fényt akarnának hozni az életembe. De ez idegen dolog. Az idegen dolgok pedig félelmetesek, kiszámíthatatlanok, nem akarok bizonytalan lenni.
- Te is álmos vagy? - kérdezte, majd a busz elkezdett rázkódni....mindjárt indulunk.
- Haver, kérdeztelek! - hallottam meg Castiel hangját. Vicktor arra fordult. Castiel ekkor szúrt ki, és egy savanykás vigyor jelent meg az arcán. Hogy taposnék a torkába........
- Beszélgetek! - háborodott fel a vörös felé Vicktor, de végül sóhajtott egyet, ami csak azt jelentheti hogy várja azt a nagy kérdést, ami halaszthatatlan.
Muszáj volt mindent és mindenkit kizárnom a fejemből. Annyi ember van itt. Innen nem sok dolgot látni.
Peggy most is csak hevesen jegyzetel, fényképez, mert ő már csak ennyire elhivatott. A megfelelési kényszer hajtja, mert a többiek kritizálják. Ő nagyon hű magához, de elhanyagolja magát a többiekhez képest csupán a karrierért. Áhított álma az újságírás, ilyen mentalitással minden sikerülhet neki, de talán túlságosan is igyekszik.
Mögötte ül Jade és Viola. Csendesek, de ott vannak egymásnak, nyugodtságban. Rajzok, virágok, akár egy tízéves mesevilága, de olyan megnyugtató őketn nézni. Szabad fantázia, szabad lélek. Bár megmutatnák a tehetségüket.....
De több embert innen nem lehet látni. Lehetetlen helyzet. Vicktor és Castiel épp összekaptak valamin, de nem tudom min civakodhatnak....végül is, millió dolgon össze tudnak veszni, ez amolyan művészet lehet a többieknél. Miért nem lehet csendes beszélgetésekkel és rövid mondatokkal megértetni magad ebben a világban? Szerintem bolygót tévesztettem... Nekem egy magányos hely kell. Egy félsötét szoba egy könyvvel és egy forró csokival. Illene hozzám, jellemezne engem. De most egy zsúfolt buszon vagyok ami régi és döcög, egyik oldalt civakodó fiatal felnőttek, a másikon pedig a rohanó táj. Az utóbbit választottam.
Ismét az üvegre hajtottam a fejem, ahogy már az indulás előtt is. De a múlt megismételte önmagát. Ismét felém szólt egy ismerős hang, de immár nem emeltem főt felé.
- Izé...hol is tartottunk? - kérdezte zavartan a fekete, de ezt csak a hangjából tudtam megítélni.
Sóhajtottam. A maradék kedvem is elment az emberektől, a létezéstől és minden egyéb fájdalmas dologtól.
- Nem értelek. Hagyj. Beszélgess mással. - szögeztem le hanyagul.. ismét visszatért az eltaszítási stratégia, és tudom mit akarok. Azt akarom, hogy hozzám se szóljon. Igen. El kell löknöm, vagy meglátja bennem a gyengeséget, amit mindig is jól rejtegettem a nyilvánosság elől. Hiszen mindig is így volt, és ez így van rendjén, a maga sorjában. Aki nagyszájú, az beszéljen! Aki művész, az alkosson! Aki törtető, rohanjon továbbra is az álmaiért! De aki nem, az ne tegye. Aki próbál elszakadni ettől az emberiségtől, az nem hiába teszi. Aki nőcsábász, az messziről bűzlik. Most is csak azért próbálkozik, mert még nincs mindenki abban a sötét, zsúfolt, könnyekkel és nevetéssel teli veremben, amit mások szerelemnek hívnak. Az ilyenek mindent, ami számukra nem elég kedves, odataszítanának.
Nem hagyhatom. Nem leszek a bábja, őrült kis rabszolgája, lábtörlője, némbere. Leszek inkább fogságban önnön börtönöm miatt, aminek nem tudom hogy hol van a kulcsa, de nem is igazán érdekel. Ez a rabság egészen megnyugtató.
A busz tovább döcögött, majd egy tanulóösvény előtt fékezett, majd kinyitotta ajtóit.
Felszabadító érzés volt kijutni és elegenő légteret kapni. Kiengedtem felkötött hajam. alárejtettem a fülhallgató zsinórját....a zene tölti be a barát funkcióját. Mindig itt van nekem, mindig azt mondja amit hallani szeretnék, hol lágyan, hol durván. Egy lelki menedék ilyen helyzetekben, amikor emberek között kell tartózkodnom. Elővettem a kicsi diktafonom, a nadrágomra erősítettem, így figyelnem se kell. Majd otthon, a lehető legnagyobb csendben, a légy képzeletbeli zümmögésével. Majd csak kibírom valahogy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése