Egy idő után annyira kínos volt az egész szituáció...volt aki már beszélgetés közben csak bámult rám. Én előre meredtem, próbáltam a gondolataimat összeszedni, annyira zavaró hogy önkéntelenül is mindenben keresem az értelmet. Ezt persze a többiekről nem igazán lehet elmondani...
- Szia Li. - egy kicsit erőteljesebben dobbant meg a szívem amikor a fülemet az csapta meg, hogy Kentin épp nekem köszön. Talán kicsit túlságosan is heves volt a mozdulat, ugyanis éreztem ahogy a konty meglazult a hajamban...remek. Most húzza a hajam...gyorsan kiengedtem inkább.
- Szia. - köszöntem felé. Elmosolyodott, kicsit úgy tűnt mintha ezzel most be akart volna vágódni. Sose fogom elfelejteni, ahogy másfél évvel ezelőtt Amber elvette a pénzét, ami miatt az apja elküldte egyéves katonai kiképzésre. Annyira azért nem tett jót ezzel....eltűnt a kicsi Ken, és helyette visszajött egy "enyhén" beképzelt átlagos fiú. Lehet hogy kellett neki ez a változás, de én nehezen békülök ki ezzel..
- Kicsit megleptél hogy itt vagy. - vallotta be, de elégedetten nézett.
- Megnyugodhatsz, nem maradok sokáig. - vágtam rá úgy, akár egy robot. Homlokon csapta magát.
- Én nem úgy értettem... - kezdett magyarázkodni - félre...félreértesz, ne haragudj. - mondta halkabban, de nem is nagyon bánhatta...teljesen mindegy hogy mit gondol.
- Hé, figyeljetek már! Li beszélget! - szólalt fel a hátam mögül mindenkit túlkiabálva Castiel, és hirtelen megfagyott a vér a teremben. Mindenki bámul...szétszednek tekintettel...
Kellemetlen érzés fogott el, gombóc keletkezett a torkomba, a lábaim megkocsonyásodtak. Miért nem szólal meg senki??
- Igen, épp beszélgettünk. - a csendet végül Kentin törte meg elégedetten, de nem igazán így kellett volna..
- Még a végén meg is.....
- Nem kell folytatnod! - fordultam idegesen Castiel felé, és beléfagyott a szó. Van pár tippem hogy mit készült mondani, és inkább maradjon csendben.
Az osztály huhogásba és nevetésbe kezdett, én pedig egyre idegesebbé váltam. A szívem tombolt a helyén, el akarta hagyni eredeti pozícióját, és a sok tekintet egyszerűen legyőzött. Éreztem ahogy elvörösödök...sokkal rosszabb érzés mint ahogy most gondoljátok, egyfajta megalázás, ami hirtelen cselekvéseket váltott ki belőlem. Még mindig Castielre meredtem, de ahogy az arcszínem elváltozott, ő úgy merészkedett egy leteremtő vigyort magára húzni. Hirtelen teljesen elborult a józan ítélőképességem, a helyzet mérlegelése nélkül helyeztem két kezem az asztalra, majd szinte azokon nyomtam ki magam álló helyzetbe. Hátulról egy spiccel félrerúgtam a széket, és dühösen elmentem. Olyan érdekes hogy pár másodperc alatt mik le nem futnak az emberben, hát még a tetteik. Ahogy kifele tartottam ebből a valóságos rémálomból, rájöttem hogy mekkorát hibáztam.Ha nemes egyszerűséggel kezelem a helyzetet és figyelmen kívül hagyom Kentint, Castielt és a többieket, akkor most nem tudtam volna nekik okot adni arra, hogy rólam beszéljenek vagy egyáltalán rám tekintsenek. De most már azért se fordulok vissza.
Becsaptam magam mögött az épület bejárati ajtaját, majd nyugodtabb lépések kíséretében felkaptam a kabátom amit kifelé lerántottam a fogasról és belebújtam. Miközben a főutcán sétáltam, a pizzázótól 20 méterre egy piros lámpa állta utamat, tehát toporzékoltam ott egyedül. Sok az autó, rengetegen járnak, viszont gyalogos egy se.
Hallottam valaki heves lépteit, de én csak előre figyeltem.
- Kérlek, ne vedd magadra. - Nathaniel intézte felém a mondatot. Nagyot sóhajtottam, de felé se néztem.
- Te se ezt mondanád. - jelentettem ki keserűen.
- Megkérhetlek hogy visszajöjj? - kérdezte szinte kérlelően, a kezeit már majdnem összerakta, de amint beugrik az a sok tekintet, semmi sem tud meggyőzni.
- Nem. Nem érdekel. - ellenkeztem továbbra is a lámpát bámulva, majd mintha valaki meghallgatta vona a kérésem, hirtelen felvillant zöld színnel a sétáló emberke, szóval tökéletesnek ígérkezett a kilépő. - De ha nem haragszol....
- De igen, haragszom! - háborodottan emelte meg a hangját, mire felé fordultam. Mintha épp rúgdosna, marna...fáj ha rajtam éli ki a haragját.
- Miért vagy te is ilyen? - kérdeztem szinte suttogva, hitetlenkedve. - Te nem ilyen vagy....mi váltja ki ezt belőled? - továbbra is tanácstalan voltam, mert haragudnom kéne, de nem tudok mert eleget figyeltem már többek között Nathanielt is ahhoz, hogy tudjam milyen ember.
- A viselkedésed! - nem engedett a megaláztatásból, igyekezett szégyenérzetet kelteni bennem...kár.
Az merev arcomat látván a fejéhez kapott, és mintha szinte a saját haját tépné, úgy sóhajtott fel.
- Figyelj. Szerinted ilyen mentalitással mit érsz el? - kérdeztem közelebb lépve, de meglepett hogy érdekel az állapota. Talán...talán csak ahhoz a történethez kell, amit én csupán jövőnek nevezek. Mert az a sztori mindig itt játszódik a fejemben, én már a holnapra gondolok, de nem tudhatom hogy milyen lesz a holnap ha nem ismerem eléggé a "regény" szereplőit. Vagy nem tudom...éreztem hogy valamiért érdekel, de nem értem hogy mi ez, nem szoktam ilyesmivel foglalkozni.
- Én már nem tudom. - mondta nyugodtabban. Elélépdeltem, próbáltam a szemeiből kiolvasni a gondolatait, de zavaros volt. Szerintem ő is megakadt....szúrósan a szemébe néztem.
- Te ennél sokkal tudatosabb vagy. Mi van a mindig erős Nathaniennel aki fáradhatatlanul türelmes? - vártam a válaszra, nagyon türelmes voltam szerintem.. - Tudod mit? Felejtsd el. - ezzel gyorsan átszaladtam a zöld lámpán, a szőke nem jött utánam, láttam fél szemmel. Idegesen leültem egy padra ahol még valaki olvasgatott az újságja mögül, de az arcát nem láthattam.
- Hé...te nem az a fura csaj vagy a suliból? - kérdezte meglepetten, az újságot az ölébe dobva.
- De, minden bizonnyal az vagyok. - mondtam cinikusan de már nem is érdekelt. - De tudod mit? Mi sose találkoztunk. - majd felálltam és elindultam. Nem tudom hogy utánam nézett-e vagy akármi, nem figyeltem.
Mit akarnak ezek tőlem? A szemeim megteltek könnyel. Árnyakat éreztem magam körül, pedig eddig mindig én voltam az árny, de most védtelen hús-vér embernek érzem magam. Miért történik ez? Elkezdtem szaladni, mintha elmenekülhetnék a hangoktól, amelyek követnek. Akármerre nézek, vagy sutyorgó embereket, vagy cinikus vigyorokat látok, hallom a nevetést, a kiabálást, hallok mindent ami segít abban hogy fájjon embernek lenni.. Annyira siettem, hogy egy oszlop állta az utamat, rendesen neki is szaladtam. Megszédülve léptem hátra, majd sírva rohantam el.
Nem tudom honnan jöttem. Nem tudom merre tartok, de azt se hogy most épp hol állok. Azt se tudom hogy állok-e a két talpamon ebben a világban....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése