6. Mindig csak Ő, mindenki csak Róla kérdez...

Másnap hajnalban már a plafont méregettem. Nem tudtam mennyi az idő, de nem is volt lényeges... Még mindig kínzott az egész napos hangzavar, az állatok, összesűrített, erős szagú növények érzete, a lábamban sajgó gyaloglás, a kosz ami már többé nem ragad az ujjamon. Ugyanott érzem. A fülem - amivel hallok, orom-szám, levegőm, lépteim mintha még mindig azon a lejárt tanulóösvényen volna. A fejem zúg, a zenét - a menedéket - átüvöltik, mintha mindig próbálnának elérni..
Eső kopogott az ablakon, semmi sem zümmögött, halálos csend uralta a szobát. Az a halk némaság ez, ami felett én uralkodok. Fenntartom a rendet, hogy mindig így maradjon...
De persze a vekker ellen semmit sem tehetek. Hangos, könyörtelen, hirtelen megzavarja az egész varázsát. Üvölt, és nem nyugszik míg elég erőt nem veszek magamon.
Kikapcsoltam, majd "kis birodalmamhoz" tartozó fürdőszoba felé vettem az irányt. A tükörben egy sápadt tekintet bámult engem...sóhajtottam egyet, majd elkezdtem a midnennapos, monoton készülődést...
Mikor beértem a gimibe, első utam a szekrényemhez vezetett. Csak pár könyvet tartok benne, valamint reggelenként a táskámat dobom oda, mert nem igazán szeretném becsengetésig magammal hordozni. Sóhajtva csuktam be a szekrényemet és már léptem volna el, de valaki az utamat állta.

- Hogy csinálod ezt? - kérdezte tőlem összefont karokkal. Tekintete sértett és ezegyben komoly volt. Már csak azt kéne tudni hogy miről beszél...
- Neked is jó reggelt Amber. Sajnálom, de nem értem miről...
- Persze-persze. - szakított félbe,sziszegve, akár egy kígyó. - Miről beszélnék? Ha? - kérdezte, majd a karom felé nyúlt, amit elhúztam.
- Ne érj hozzám. - mondtam sóhajtva. - Hallgatom hogy mit szeretnél... - tértem vissza ennek az őrültnek a kirohanására.
Csóválta a fejét, ciccegett a nyelvével, karját visszahelyezte eredeti pozíciójba. Nagyot sóhajtottam, mire ő is. Ezután kezdett bele végre a mondókájába.
- Hát Vicktor... - hajolt közelebb, mintha egyértelmű lenne. - Hogy érted el hogy ennyit foglalkozzon veled.....egy harmadikossal....mármint... - majd mintha épp elismerően mosolyogna, megveregette a vállam - nem tudom mi a trükköd. - majd visszakomolyodott.
- Fogalmam sincs miről beszélsz. - szögeztem le már az elején. - Mi közöm van nekem hozzá? Ezt hogy hoztad így a fejedben össze? - értetlenkedtem.
- Ó, hagyjuk már az önmegjátszást. Valamilyen módon elkezdett feléd közeledni. Talán az tetszik neki hogy adod itt a különcöt, vagy csak teljesen elment az esze. Igen...biztosan a legutolsó.
- Tudod mit? Azt csinálsz vele amit akarsz. Nekem nem kell. Szóval békén is hagyhatsz, a nyakába is ugorhatsz. - mondtam teljesen őszintén, ő viszont felnevetett amit nem tudtam hová tenni..
- Ez jó volt. - majd nagy levegőt vett hogy végre be tudja fejezni az őrült kacajt.. - Nekem nem kell. Nekem Castiel kell. Csak nem értettem. Mindenki erről álmodozik, te meg ellököd a nagyszerű lehetőséget.
- Biztosan igazad van, Amber. De most ha megbocsátasz... - majd léptem egyet oldalra. Kikerültem és elmentem az udvar irányába. Sokan voltak. Nagy volt a hangzavar, ezért inkább a kertész klub felé lépdeltem, ahol minden nyugodt volt. Leültem oda, ahol szeptembeben még nézhettem a rózsákat. Egy fehérre festett pad, ami mindig vidám volt. Most már nem, nyakunkon az ősz és rohan felénk a tél.
- Szia. - köszönt valaki, majd leült mellém. Odanéztem.
- Szia Kentin. - köszöntem húzva a számat, majd ismét előre figyeltem. Most épp nem esik az eső...
- Öhmm....mondd... Mi dolgod van neked azzal a végzőssel?
- Milyen végzőssel? - kérdeztem gúnyosan, szinte már fintorogva.
- Talán Vicktor a keresztneve... - sóhajtott.
- Mi lenne? Semmi. - majd vállat vontam.
- De legalább ne hazudj! - csattant fel.
- Egyáltalán mi közöd neked hozzám? - háborodtam fel. Nem látja hogy semmi kedvem társalogni?!
- És Neki? - halkult el.
- Menjetek a fenébe. Ő is....Te is! - majd felpattantam. De nem hagytam ott. Kíváncsi vagyok, mit akar még mondani..
- De most mi rosszat mondtam?
- Kiejtetted a szádon a nevét... Egyáltalán mit kérdezget mindenki? Hagyjatok békén... - majd megigazítottam magamon a kabátot és ott hagytam, mert ő nem jött utánam. Még szerencse, tuti bementem volna a női mosdóba, ott nem talál rám...
A wc-re nem volt szükség, elég volt a B teremig elmennem. Leültem a leghátsó padba ahol ülök, majd a matek könyvet kezdtem el értetlenül forgatni. Még fejjel lefele se értem...
- Mit akarsz itt? - kérdeztem lecsapva a padra a könyvem, mikor megláttam hogy Vicktor tart befelé.
- Hát....gondoltam beszélhetnénk....
- Nem, nincs mit beszélnünk. - majd ismét felvettem a könyvet és igyekeztem nem tudomást venni róla. Mit másznak bele az agyamba? Odajönnek és beszélgetnének, kényszerítenek hogy kinyissam a szám! Hát nem jó ez így nekik?!
- Na most ilyenkor mi van? - majd a padom elé húzott egy széket és szemben ült velem. Elém könyökölt, de minden erőmmel a könyvre koncentráltam. Nem fogom feladni...feladtam.
Letettem a tananyagot és rá figyeltem.
- Mi kéne?
- Miért vagy ideges?
- Azért mert vagy. - jelentettem ki hidegen, de csak értetlenül összeráncolta a homlokát. Nem érti. Annyira viccessé vált hirtelen a helyzet, hogy elmosolyodtam. Felcsillant a szeme.
- Csináld mégegyszer.. - utasított röviden, de addigra mát vissza is komorodtam.
- Nem fogom, elhiheted.
- Miért nem szoktál mosolyogni? - és ismét a butuska fejét vette elő.
- Mert nincs miért... - majd felálltam, felvettem a táskám amit idejövet kihalásztam a szekrényemből és elhagytam a termet, teljesen egyedül.......