Sziasztok!
Kommentben ígértem mára részt. Azt hittem, hogy mindenképp lesz délutánonként időm, hogy összehozzak egy részt....sajnos ez nem így alakult, szóval mostantól a részek időpontjai:
- péntek este vagy
- szombaton
vaaaagy esetleg péntek este és szombaton is. :) Ezt majd eldönti az időbeosztásom. :)
Elnézést, amiért nem tudok hét közben részt írni, azért remélem, várjátok a hétvégét.. :)
Veca.~
2015. március 12., csütörtök
2015. március 7., szombat
9. Az őrült színdarab kezdete....
Egy pillanatra lesütöttem a szemem. Ez az egy szempillantás elég volt arra, hogy sok szituációt elképzeljek a fejemben, hogy különböző végkifejleteket lássak, és egyértelművé vált, hogy mit fogok erre felelni.
Az első gondolatom az volt, hogy komolyan gondolja. A férfi ész feltérképezhetetlen, ha valami elérhetetlent lát, kell neki. Csak azért is égető szüksége van rá, hogy legyen miért harcolnia....és ha egyszer sikerül valamilyen csoda folytán elhitetnie velem, hogy ez mind szívből jön, és nem kalandvágyból, közelebb hívogat magához. Sután a karjaiba borulok, erősen megölel, megcsókolja a fejem búbját, hogy érezzem a törődést. Hogy a legbelül elraktározott szeretetet kiengedhesse magából, hogy érezze a fölényt....hogy elhitesse velem: enyém a világ.... És eldob. Azzal a lendülettel megragadja a két karomat, és erősen hátralök. Elesek, megsértem a bőröm, sírva összehúzom magam, ő csak megvonja a vállát, int egyet, hogy a búcsút ne feledhessem, és keres másik célt. Igen...mindig akadályt keres, hogy leküzdhesse, és továbbléphessen. Neki ez nem lehet érzelem. Csupán egy szórakoztató játék, egy taktikai verseny saját maga ellen. Csábítási játékának tetőfokára akar jutni.
De ez csak egy valószínű feltételezés volt.....hiszen ilyenek a férfiak. Mind....az összes!
A második gondolatom az volt, hogy nem gondolta komolyan....nyíltan vállalta az agyában, hogy ő most csak szórakozott, unatkozott, látni akarta a reakciómat, hogy lesülhessek. Talán még valahol egy kamera is fel volt állítva, esetleg a zsebében vette egy kütyü a hangot, hogy majd mindenkinek megmutathassa, elküldhesse: mit nem hitt ez a szerencsétlen...
A harmadik gondolatom az volt, hogy mindent komolyan gondol. Az egyetlen fénysugár, hogy kellek valakinek. De nem....ilyen nincs. Erre nem lenne semmilyen reális, logikai válasz: annyian körbevették. Szajhák, gyönyörűek, komolyak, mindegyik. Pontosan tudtam, hogy van bőven miből szelektálnia, felesleges, nyomorult kis pont lennék az ő nagyratörő, körberajongott életében. Ilyenre gondolnom se kéne, soha.
Ezután az futott át az agyamon, hogy melyik kis hangocskának hihetek. Egyiknek sem. Maximum az előttem állónak hihetek. De neki nem tudok....
A számat szóra nyitottam, de becsuktam. Elvörösödtem. Összezavart a túlzott gondolkodás.
Akkor néztem más szemszögből. Valamit mondanom kellett. Márpedig....csak azt mondhattam biztosan, amit gondoltam. Nem kell neki számot adnom a szavaimról!
- Nem hiszek neked. - majd keserűen húztam meg a szám. Meglepődve figyelt a továbbiakban, szája szóra nyílt, de hang......nem volt. Nem számíthatott arra, hogy őszinte leszek.
Biztosan meglepődött....nem mentem bele a pitiáner kis játékába. Szinte már egészen biztos, hogy csak ennyit akart....játszani. És én jól döntöttem. Tartottam a tisztességes távolságot. Így sebezhetetlen lehettem. Nem dőlhettem be neki, meg az édes hazugságainak.
Pedig annyira szép lett volna.....ha kellettem volna valakinek. Olyan elérhetőnek tűnt hirtelen, de csak mese habbal, olcsó áhítás, tündérmese. Nem szeretem a tündérmeséket.
Megfordult, és kinézett az ablakon. Az üvegen úgy folyt a víz, mint ahogy a Tisza árad... "....Mint az őrült, ki letépte láncát....". Bámulta az ablakot, tovább nem látott. Felsóhajtott, nyújtózott egyet, és ismét rám fókuszált. Mintha a tekintete valamit sugározni szeretett volna felém....mintha üzenni akart volna, hogy értsem meg a gondolatait, mert ő nem tudja megfogalmazni.
Gyönyörű alakítás, nem sokon múlt, hogy ne tapsoljak. Ingyen előadás...úgy érzem magam, mintha a nézőtérből hívtak volna fel a színpadra, mert a hercegnő késik. De nem tudom a szöveget, és nem is akartam tudni. A színész becsődölt, a fejében át kell alakítania az egész forgatókönyvét, mert neki kell a happy end. Csak a történet végkifejlete minden szemszögből más és más...
- Lassan mennem kéne. - pillantottam az ajtó felé, és kezembe fogtam a földretett vizes ruháim, még mielőtt hagytam volna még neki két másodpercnyi dőt, hogy igazán frappánsan válaszolhasson.
- Rendben....hazaviszlek. - sóhajtott, majd a bűvös szekrényéből egy bőrdzsekit nyújtott nekem. - A cuccaidat viszed, vagy maradjanak?
- Viszem. - határoztam el, és óvatosan elvettem a dzsekit. Bólintott, majd egy szatyrot rántott ki az egyik fiókból.
- Itt minden van? - kérdeztem elmosolyodva.
- Még egy pónit is ideteremtek neked, ha szeretnéd. - ajánlotta fel igazi Don Juan módjára, mire mosolyogva a fejem ráztam, és elindultunk lefele. Előttem haladt. A szokásos pörgése helyett most járása vontatott volt, nem igyekezett. Időközben eltértünk, egy mosószobában volt a maradék nedves holmim. Összepakoltuk azt is.
Pár másodperc múlva az előtérben voltunk. Elkezdtem kutakodni a táskámban, mert úgy emlékeztem, hogy van nálam egy összehajthatós balerinacipő. Hasznos, a testnevelés felmentésem miatt hordom magammal. Belebújtam a fekete cipellőbe, felvettem Vicktor kabátját. A hajam már száraz.
- Mehetünk? - kérdezte a hajába túrva. Neee....szórakozik.
- Igen.
- Gyere. - bezárta az ajtót, ésés a nappali leghátsó szobáján keresztül egy kis helyiségbe értünk, ahol nem volt semmi, csak egy szőnyeg, meg pár papucs szanaszét heverve. Az ajtó a garázsba vezetett, ahonnan könnyedén az udvarra, majd az utcára lehetett jutni. Egy fekete Opel Mokka állt a garázs egyik részében, de biztos van egy másik kocsi is, hiszen egy autónak ekkora hely....enyhén szólva is túlzás lenne. Az autó hangjelzést adott, hogy be tudok szállni. Ügyetlenül, bizonytalanul ültem le az anyósülésre, magam elé téve a nagy szatyrot és a táskát, bekötöttem magam. Vicktor magabiztosan ült be mellém, a garázs ajtaja felnyitódott, elindultunk.
Az ablaktörlő vadul mozgott, kalimpált, próbált kilátást biztosítani.
Meglepett, hogy jó irányba mentünk. De honnan tudná, hogy merre lakom? Soha nem találkoztam vele az utcán, még pár hete csak látásból ismertem, nem is kommunikáltam vele, nevetséges, hogy tudja a helyes irányt.
Egyenesen a házunk előtt állt meg. Nyitottam volna az ajtót, de nem....be van zárva.
- Tényleg nem hiszel nekem? - kérdezte maga elé bámulva, majd leállította az ablaktörlő lapátját.
- Vicktor....
- A kérdésre válaszolj! - utasított határozottan.
- Nem.
- De....miért? - értetlenkedett.
- Senkiben sem bízok meg. Nem hiszek el semmit. Csak azt, amit a saját szememmel látok....néha még azt se... - húztam félre a szám.
- Az igazat mondtam. - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Bizonyítsd be! - állítottam feladat elé. Hiszen erre várt, hogy tovább játszhasson.....adtam neki célt. Kíváncsi vagyok, miként él vele.
- Kívánságodra... - majd kinyitotta az autót. - Állj! - szólt rám, még mielőtt nyithattam volna az ajtót. - nem mondod, hogy ebben a műanyagcipőben akarsz kimenni.
- Pedig ez volt a tervem. - tekintettem le. Amint kilépnék, azonnal szétázna, hiszen már mindenhol áll a víz. Vicktor megcsóválta rosszallóan a fejét, majd kipattant a kocsiból, az ajtóm előtt termett, kinyitotta.
- Mit csinálsz? - kérdeztem harsányan, szinte már rémülettől csengő hangon, amikor a jobb karjára akasztotta a táskámat és a ruháimat.
- Hát beviszlek! - ismét nem engedett tiltakozást, könnyűszerrel felkapott, a lábával berúgta a kocsi ajtaját, és sietett velem a házunkba.
- Nem adtam rá engedélyt! - háborogtam, miközben bejutott a kapunkon.
- Az előbb adtál.....mindenre! - majd a fedett tetejű résznél letett. Már az ajtó előtt voltunk.- És ne hidd, hogy könnyen feladom. - majd felém nyújtott minden terhet, én elvettem, és letettem a kőre.
- Nem is feltételeztem. - mondtam, majd elkezdtem volna levenni a dzsekit, mert nekem arra már nincs szükségem.
- Hagyd. Szükséged lesz még rá. - majd hátraigazította a vizes hajtincseimet, míg én feladtam, és meg sem próbáltam visszaadni neki a ruhadarabot.
- Hát akkor...izé...kösz mindent... - most hálálkodjak neki...?
- Bármikor. Akkor majd holnap.....szia. - majd elmosolyodott, és lassan hátrált. Az esőn már sietett, megvártam, míg kimegy a kapun. Fellélegeztem.
"- Bizonyítsd be!" Elment a józan eszem....
(Sziasztok! ^^
Remélem tetszett a rész, szeretnék két kérdést feltenni hozzá, megválaszolhatjátok nekem is, de ha nem szeretnétek, gondolkodjatok el... :)
1. Mi a véleményetek a részről? Volt esetleg olyan szövegrész, ahol nem voltam elég világos?
2. Szerintetek mi Vicktor célja ezzel? Szerintetek komolyak a szándékai, vagy Elizabeth feltételezései a reálisabbak?
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok, igyekszek az új résszel. Figyeljétek a chat-et, oda is sűrűn fogok írni, főleg arról, hogy mikor várhatóak a részek.
Szép napot, olvassatok legközelebb is! <33)
Az első gondolatom az volt, hogy komolyan gondolja. A férfi ész feltérképezhetetlen, ha valami elérhetetlent lát, kell neki. Csak azért is égető szüksége van rá, hogy legyen miért harcolnia....és ha egyszer sikerül valamilyen csoda folytán elhitetnie velem, hogy ez mind szívből jön, és nem kalandvágyból, közelebb hívogat magához. Sután a karjaiba borulok, erősen megölel, megcsókolja a fejem búbját, hogy érezzem a törődést. Hogy a legbelül elraktározott szeretetet kiengedhesse magából, hogy érezze a fölényt....hogy elhitesse velem: enyém a világ.... És eldob. Azzal a lendülettel megragadja a két karomat, és erősen hátralök. Elesek, megsértem a bőröm, sírva összehúzom magam, ő csak megvonja a vállát, int egyet, hogy a búcsút ne feledhessem, és keres másik célt. Igen...mindig akadályt keres, hogy leküzdhesse, és továbbléphessen. Neki ez nem lehet érzelem. Csupán egy szórakoztató játék, egy taktikai verseny saját maga ellen. Csábítási játékának tetőfokára akar jutni.
De ez csak egy valószínű feltételezés volt.....hiszen ilyenek a férfiak. Mind....az összes!
A második gondolatom az volt, hogy nem gondolta komolyan....nyíltan vállalta az agyában, hogy ő most csak szórakozott, unatkozott, látni akarta a reakciómat, hogy lesülhessek. Talán még valahol egy kamera is fel volt állítva, esetleg a zsebében vette egy kütyü a hangot, hogy majd mindenkinek megmutathassa, elküldhesse: mit nem hitt ez a szerencsétlen...
A harmadik gondolatom az volt, hogy mindent komolyan gondol. Az egyetlen fénysugár, hogy kellek valakinek. De nem....ilyen nincs. Erre nem lenne semmilyen reális, logikai válasz: annyian körbevették. Szajhák, gyönyörűek, komolyak, mindegyik. Pontosan tudtam, hogy van bőven miből szelektálnia, felesleges, nyomorult kis pont lennék az ő nagyratörő, körberajongott életében. Ilyenre gondolnom se kéne, soha.
Ezután az futott át az agyamon, hogy melyik kis hangocskának hihetek. Egyiknek sem. Maximum az előttem állónak hihetek. De neki nem tudok....
A számat szóra nyitottam, de becsuktam. Elvörösödtem. Összezavart a túlzott gondolkodás.
Akkor néztem más szemszögből. Valamit mondanom kellett. Márpedig....csak azt mondhattam biztosan, amit gondoltam. Nem kell neki számot adnom a szavaimról!
- Nem hiszek neked. - majd keserűen húztam meg a szám. Meglepődve figyelt a továbbiakban, szája szóra nyílt, de hang......nem volt. Nem számíthatott arra, hogy őszinte leszek.
Biztosan meglepődött....nem mentem bele a pitiáner kis játékába. Szinte már egészen biztos, hogy csak ennyit akart....játszani. És én jól döntöttem. Tartottam a tisztességes távolságot. Így sebezhetetlen lehettem. Nem dőlhettem be neki, meg az édes hazugságainak.
Pedig annyira szép lett volna.....ha kellettem volna valakinek. Olyan elérhetőnek tűnt hirtelen, de csak mese habbal, olcsó áhítás, tündérmese. Nem szeretem a tündérmeséket.
Megfordult, és kinézett az ablakon. Az üvegen úgy folyt a víz, mint ahogy a Tisza árad... "....Mint az őrült, ki letépte láncát....". Bámulta az ablakot, tovább nem látott. Felsóhajtott, nyújtózott egyet, és ismét rám fókuszált. Mintha a tekintete valamit sugározni szeretett volna felém....mintha üzenni akart volna, hogy értsem meg a gondolatait, mert ő nem tudja megfogalmazni.
Gyönyörű alakítás, nem sokon múlt, hogy ne tapsoljak. Ingyen előadás...úgy érzem magam, mintha a nézőtérből hívtak volna fel a színpadra, mert a hercegnő késik. De nem tudom a szöveget, és nem is akartam tudni. A színész becsődölt, a fejében át kell alakítania az egész forgatókönyvét, mert neki kell a happy end. Csak a történet végkifejlete minden szemszögből más és más...
- Lassan mennem kéne. - pillantottam az ajtó felé, és kezembe fogtam a földretett vizes ruháim, még mielőtt hagytam volna még neki két másodpercnyi dőt, hogy igazán frappánsan válaszolhasson.
- Rendben....hazaviszlek. - sóhajtott, majd a bűvös szekrényéből egy bőrdzsekit nyújtott nekem. - A cuccaidat viszed, vagy maradjanak?
- Viszem. - határoztam el, és óvatosan elvettem a dzsekit. Bólintott, majd egy szatyrot rántott ki az egyik fiókból.
- Itt minden van? - kérdeztem elmosolyodva.
- Még egy pónit is ideteremtek neked, ha szeretnéd. - ajánlotta fel igazi Don Juan módjára, mire mosolyogva a fejem ráztam, és elindultunk lefele. Előttem haladt. A szokásos pörgése helyett most járása vontatott volt, nem igyekezett. Időközben eltértünk, egy mosószobában volt a maradék nedves holmim. Összepakoltuk azt is.
Pár másodperc múlva az előtérben voltunk. Elkezdtem kutakodni a táskámban, mert úgy emlékeztem, hogy van nálam egy összehajthatós balerinacipő. Hasznos, a testnevelés felmentésem miatt hordom magammal. Belebújtam a fekete cipellőbe, felvettem Vicktor kabátját. A hajam már száraz.
- Mehetünk? - kérdezte a hajába túrva. Neee....szórakozik.
- Igen.
- Gyere. - bezárta az ajtót, ésés a nappali leghátsó szobáján keresztül egy kis helyiségbe értünk, ahol nem volt semmi, csak egy szőnyeg, meg pár papucs szanaszét heverve. Az ajtó a garázsba vezetett, ahonnan könnyedén az udvarra, majd az utcára lehetett jutni. Egy fekete Opel Mokka állt a garázs egyik részében, de biztos van egy másik kocsi is, hiszen egy autónak ekkora hely....enyhén szólva is túlzás lenne. Az autó hangjelzést adott, hogy be tudok szállni. Ügyetlenül, bizonytalanul ültem le az anyósülésre, magam elé téve a nagy szatyrot és a táskát, bekötöttem magam. Vicktor magabiztosan ült be mellém, a garázs ajtaja felnyitódott, elindultunk.
Az ablaktörlő vadul mozgott, kalimpált, próbált kilátást biztosítani.
Meglepett, hogy jó irányba mentünk. De honnan tudná, hogy merre lakom? Soha nem találkoztam vele az utcán, még pár hete csak látásból ismertem, nem is kommunikáltam vele, nevetséges, hogy tudja a helyes irányt.
Egyenesen a házunk előtt állt meg. Nyitottam volna az ajtót, de nem....be van zárva.
- Tényleg nem hiszel nekem? - kérdezte maga elé bámulva, majd leállította az ablaktörlő lapátját.
- Vicktor....
- A kérdésre válaszolj! - utasított határozottan.
- Nem.
- De....miért? - értetlenkedett.
- Senkiben sem bízok meg. Nem hiszek el semmit. Csak azt, amit a saját szememmel látok....néha még azt se... - húztam félre a szám.
- Az igazat mondtam. - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Bizonyítsd be! - állítottam feladat elé. Hiszen erre várt, hogy tovább játszhasson.....adtam neki célt. Kíváncsi vagyok, miként él vele.
- Kívánságodra... - majd kinyitotta az autót. - Állj! - szólt rám, még mielőtt nyithattam volna az ajtót. - nem mondod, hogy ebben a műanyagcipőben akarsz kimenni.
- Pedig ez volt a tervem. - tekintettem le. Amint kilépnék, azonnal szétázna, hiszen már mindenhol áll a víz. Vicktor megcsóválta rosszallóan a fejét, majd kipattant a kocsiból, az ajtóm előtt termett, kinyitotta.
- Mit csinálsz? - kérdeztem harsányan, szinte már rémülettől csengő hangon, amikor a jobb karjára akasztotta a táskámat és a ruháimat.
- Hát beviszlek! - ismét nem engedett tiltakozást, könnyűszerrel felkapott, a lábával berúgta a kocsi ajtaját, és sietett velem a házunkba.
- Nem adtam rá engedélyt! - háborogtam, miközben bejutott a kapunkon.
- Az előbb adtál.....mindenre! - majd a fedett tetejű résznél letett. Már az ajtó előtt voltunk.- És ne hidd, hogy könnyen feladom. - majd felém nyújtott minden terhet, én elvettem, és letettem a kőre.
- Nem is feltételeztem. - mondtam, majd elkezdtem volna levenni a dzsekit, mert nekem arra már nincs szükségem.
- Hagyd. Szükséged lesz még rá. - majd hátraigazította a vizes hajtincseimet, míg én feladtam, és meg sem próbáltam visszaadni neki a ruhadarabot.
- Hát akkor...izé...kösz mindent... - most hálálkodjak neki...?
- Bármikor. Akkor majd holnap.....szia. - majd elmosolyodott, és lassan hátrált. Az esőn már sietett, megvártam, míg kimegy a kapun. Fellélegeztem.
"- Bizonyítsd be!" Elment a józan eszem....
(Sziasztok! ^^
Remélem tetszett a rész, szeretnék két kérdést feltenni hozzá, megválaszolhatjátok nekem is, de ha nem szeretnétek, gondolkodjatok el... :)
1. Mi a véleményetek a részről? Volt esetleg olyan szövegrész, ahol nem voltam elég világos?
2. Szerintetek mi Vicktor célja ezzel? Szerintetek komolyak a szándékai, vagy Elizabeth feltételezései a reálisabbak?
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok, igyekszek az új résszel. Figyeljétek a chat-et, oda is sűrűn fogok írni, főleg arról, hogy mikor várhatóak a részek.
Szép napot, olvassatok legközelebb is! <33)
2015. március 6., péntek
8. "Nekem kellesz."
(Amint kiírtam, hogy minden megy tovább, azonnal munkába kezdtem. Három mondat után folytak a fejemből a szavak, egyszerűen felemelő érzés ismét írni.
Remélem, nem okoztam pár hónap után sem csalódást. :)
Az új fejlécet - melyen már az Invincible cím szerepel - nagyon szépen köszönöm Németh Viviennek....szerintem Viv csodás munkát végzett [less be a blogjára, nagyon érdekes sztori, én imádom, és ez az egyéni véleményem: http://impossiblemydear.blogspot.hu/].
Várom a visszajelzéseket, írjatok kommentet, vagy a chat-en, építő kritikát is szívesen fogadok. :)
Jó olvasást! <33)
Október vége....nos, igen. Az időjárás a lehető legszeszélyesebb. Mintha a feldúltságomra lett volna válasz, a borongós ég hirtelen megcsattant, kipréselte magából elfojtott hangját, megmutatkozott, majd zuhogó esőben, kész viharban találtam magam. Felsóhajtottam. Ez is csak velem történhet meg.
Mint minden más...Az utcán nincs egy lélek sem, csupán egy kiscica bújt meg a kávézó egyik asztalánál. Mosolyogva néztem. Hófehér bundája fénylett, szemei kéken világítottak, csupán az első bal lábán volt egy kicsi, fekete folt. Óvatosan figyeltük egymást....mintha ő is könyörögne, hogy ne szaladjak el....de miért is tenné? Kinek is kellenék?
Ettől függetlenül zavartalanul lépkedtem az elhagyatott ernyő felé....miért van az kint hagyva? Ilyenkor már nem szokás....
De nem is érdekes, nem amiatt vagyok itt. Hátha nem futna el.... Érdeklődtem a kis teremtés iránt, olyan aranyosnak tűnt, meg akartam simogatni. Persze erre nem sok esély mutatkozik, de nem aggódok. Csak vonz....mindig is szerettem volna cicát, de féltem, hogy nem tudnék róla megfelelően gondoskodni.
Egyre közelebb vagyok. Meg sem mozdul, csak lapít, figyel, a szememre mered. De egyszer csak....mintha valami mást figyelt volna. Szeme árulkodóan nagyra nyílt, mintha a vállam fölött a távolba meredne, ott figyelne valakit. Elfut.....ne!
Utánanyúltam, de ekkor egy kéz érintette a kabáton keresztül a vállam. Ugrottam egyet, majd zihálva figyeltem azt, aki rám talált a teljes egyedüllétben...
- Mit akarsz? - kérdeztem hitetlenekdve Vicktort.
- Figyelj....beszélni szeretnék veled.
- Velem? Nagyon jó. - majd sóhajtottam egyet. - Eláztál. - állapítottam meg.
-Te is. - ez is igaz. - Nos? Hajlandó vagy tárgyalni velem? - kérdezte koncentrálva, hogy ki tudja venni a szemébe folyó esőcseppektől az arcomat. Keresztbe fontam a karjaim. Legszívesebben nem beszélnék vele....de mégis. Mi késztet erre?....Bólintottam, de úgy éreztem, mintha nem a józan eszem irányítana.
- Köszönöm.
- De ne itt. - néztem körbe, majd megtöröltem az arcomat.
- Öt percre lakom... - ajánlotta fel óvatosan ebből a három szóból. Hogy én? Hozzá?
- Még mit nem...
- Holnap meg tüfőgyulladást kapsz? - kérdezte bosszúsan. Felsóhajtottam.
- Menjünk. - mondtam....nem is bosszúsan, inkább határozatlanul. Mit művelek? Minden figyelmeztetés nélkül megragadta a kezem, és húzott. Nekem sem kellett kétszer mondani....iszonyatosan fáztam, már tíz perce vert a zuhogó, hideg vihar. Nem kellemes.......
Nem tévedett, semmi baj sincs az időérzékével. Kitárta előttem a kaput, majd két lépés után előkapta a lakáskulcsát a zsebéből, és amint nyitásra alkalmas volt, előreengedett. Lassan léptem be. Azonnal kellemes meleg csapta meg az arcomat. Olyan jól esett.
- Bújj ki a cipőből... - a tornacsukámra pillantott, amit szétáztatott a víz. Levettem, és a továbbiakban a harisnyazoknimban tipegtem. Szépen egymás mellé tettem a cipő két tagját. Ő már ennél sokkal hanyagabbul tett, lerúgta magáról a sportcipőt, amivel feldöntött egy női csizmát is, de nem igazán zavarhatta. Nem nyúlt azért, hogy kijavítsa a hibát. - Várj... - majd az egyik szekrényben kezdett el kotorászni, és egy rózsaszín mamuszt rántott ki. - Tessék. És azt is vedd le. - bökött a szövetkabátomra. Letette elém a papucsot, én pedig engedelmesen szabadítottam ki magam. Sosem hittem volna, hogy ez egyszer majd velem előfordul... Már ő is megszabadult a bőrdzsekitől, a kezemből kikapta a vizes holmit, beleléptem a mamuszba, ő felvette a cipőmet, majd továbbtessékelt.
Egy nagy, hangulatos, fabútorokkal ellátott helyiség tárult elém hangulatos kandallóval, amiben fa parázslott. Akaratlanul is elmosolyodtam. Annyira beleéltem magam a látványba, a bőrkanapé mokkaszínébe, a kidolgozott faragásokba, hogy mire feleszméltem, Vicktor eltűnt. Hirtelen zavarban lettem....nem figyeltem merre ment. Megtapintottam a pulcsim....vizes. Teljesen vizes vagyok....átáztam.
- El! - majd egy ajtó irányába kaptam a fejem. A végzős egy törölközőt dobott felém.
- Li... - javítottam ki.
- Nekem El. - mosolygott. Mindegy. Figyelmen kívül hagyom, bár szokatlan.
Hátranyújtottam a kezem, a hajamat kezdtem el törölni két kézzel, a törölközővel dörzsölve.
- Mi az? - kérdeztem a srácot, aki csak zavartan elkapta a tekintetét.
- Semmi, semmi. Várj, adok ruhát.
- Állj meg! Nem beszélni akartál velem? - kérdeztem értetlenkedve.
- Gondolom addig nem akarsz kockásra fagyni. - majd elindult felfele a lépcsőn az emeletre. - Na....nem jössz? - kérdezte nevetve. - Kicsit otthonosabban is mozoghatnál.
- Kösz. - mormogtam az orrom alatt, majd utánaeredtem.
- Szóval.. - majd beronott egy ajtón, követtem.
- Van cicanadrág a táskámban! - kiabáltam utána, majd az előtérbe szaladtam, ahonnan hoztam is a nadrágot.
Egy fiúszobával találtam magam szemben, csak épp rendetlenség nem volt...sőt. Minden mattul a helyén. A könyvek a polcon, a plakátok egyenesen állnak a falon. A szekrényét előttem tárta ki. Ingek, pólók, nadrágok szépen felakasztva és a mellékpolcokra behajtogatva. Némi gondolkodás után felém nyújtott egy inget. Szép, kobaltkék színe volt, sötétebb vonalakkal, kockákkal....kész alkotás.
- Kimennél? - kérdeztem lányos zavaromban.
- Jaj....bocsi. - majd kihátrált, és becsukta maga után az ajtót, én pedig kapkodva téptem le magamról a vizes ruhát, és vettem magamra a szárazat. Nagyon jól esett a hosszú ujjú ing adta melegség, az illata is olyan kellemes volt... Teljes átöltözésem után jeleztem, hogy jöhet.
- Na, hallgatom...mit akarsz mondani? - az ing nagy volt rám, de úgy képzeltem el magam, mint a filmek női főszereplői, akiken nagyon romantikusan áll a ruhadarab. Én inkább zsákként képzelem magamon, de igyekszek természetes hatást kelteni.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni.....
- Ezért jöttünk idáig? - kérdeztem értetlenül.
- Te mondtad, hogy csak itt hallgatsz meg... - sóhajtottam. Ennyit még ott is elmondhatott volna.
- Megbocsátasz? - kérdezte közelebb lépve.
- Rosszul esett amit mondtál. - néztem kínosan körbe.
- Nem akartam...és nem is úgy gondoltam. Nem vagy csődtömeg....nem kell egyedül lenned. Nem gondoltam komolyan!
- És az, hogy nem kellek senkinek? - vettem nagy levegőt. Egészen közel jött, egymás tekintetét fürkésztük. Én vártam, hogy megalázzon. Őszintén, felvértezve vártam, hogy kifejezze, hogy csak a szánalom vezette. De hogy ő mire gondol....
- Ez nem igaz! Nekem kellesz....
Remélem, nem okoztam pár hónap után sem csalódást. :)
Az új fejlécet - melyen már az Invincible cím szerepel - nagyon szépen köszönöm Németh Viviennek....szerintem Viv csodás munkát végzett [less be a blogjára, nagyon érdekes sztori, én imádom, és ez az egyéni véleményem: http://impossiblemydear.blogspot.hu/].
Várom a visszajelzéseket, írjatok kommentet, vagy a chat-en, építő kritikát is szívesen fogadok. :)
Jó olvasást! <33)
Október vége....nos, igen. Az időjárás a lehető legszeszélyesebb. Mintha a feldúltságomra lett volna válasz, a borongós ég hirtelen megcsattant, kipréselte magából elfojtott hangját, megmutatkozott, majd zuhogó esőben, kész viharban találtam magam. Felsóhajtottam. Ez is csak velem történhet meg.
Mint minden más...Az utcán nincs egy lélek sem, csupán egy kiscica bújt meg a kávézó egyik asztalánál. Mosolyogva néztem. Hófehér bundája fénylett, szemei kéken világítottak, csupán az első bal lábán volt egy kicsi, fekete folt. Óvatosan figyeltük egymást....mintha ő is könyörögne, hogy ne szaladjak el....de miért is tenné? Kinek is kellenék?
Ettől függetlenül zavartalanul lépkedtem az elhagyatott ernyő felé....miért van az kint hagyva? Ilyenkor már nem szokás....
De nem is érdekes, nem amiatt vagyok itt. Hátha nem futna el.... Érdeklődtem a kis teremtés iránt, olyan aranyosnak tűnt, meg akartam simogatni. Persze erre nem sok esély mutatkozik, de nem aggódok. Csak vonz....mindig is szerettem volna cicát, de féltem, hogy nem tudnék róla megfelelően gondoskodni.
Egyre közelebb vagyok. Meg sem mozdul, csak lapít, figyel, a szememre mered. De egyszer csak....mintha valami mást figyelt volna. Szeme árulkodóan nagyra nyílt, mintha a vállam fölött a távolba meredne, ott figyelne valakit. Elfut.....ne!
Utánanyúltam, de ekkor egy kéz érintette a kabáton keresztül a vállam. Ugrottam egyet, majd zihálva figyeltem azt, aki rám talált a teljes egyedüllétben...
- Mit akarsz? - kérdeztem hitetlenekdve Vicktort.
- Figyelj....beszélni szeretnék veled.
- Velem? Nagyon jó. - majd sóhajtottam egyet. - Eláztál. - állapítottam meg.
-Te is. - ez is igaz. - Nos? Hajlandó vagy tárgyalni velem? - kérdezte koncentrálva, hogy ki tudja venni a szemébe folyó esőcseppektől az arcomat. Keresztbe fontam a karjaim. Legszívesebben nem beszélnék vele....de mégis. Mi késztet erre?....Bólintottam, de úgy éreztem, mintha nem a józan eszem irányítana.
- Köszönöm.
- De ne itt. - néztem körbe, majd megtöröltem az arcomat.
- Öt percre lakom... - ajánlotta fel óvatosan ebből a három szóból. Hogy én? Hozzá?
- Még mit nem...
- Holnap meg tüfőgyulladást kapsz? - kérdezte bosszúsan. Felsóhajtottam.
- Menjünk. - mondtam....nem is bosszúsan, inkább határozatlanul. Mit művelek? Minden figyelmeztetés nélkül megragadta a kezem, és húzott. Nekem sem kellett kétszer mondani....iszonyatosan fáztam, már tíz perce vert a zuhogó, hideg vihar. Nem kellemes.......
Nem tévedett, semmi baj sincs az időérzékével. Kitárta előttem a kaput, majd két lépés után előkapta a lakáskulcsát a zsebéből, és amint nyitásra alkalmas volt, előreengedett. Lassan léptem be. Azonnal kellemes meleg csapta meg az arcomat. Olyan jól esett.
- Bújj ki a cipőből... - a tornacsukámra pillantott, amit szétáztatott a víz. Levettem, és a továbbiakban a harisnyazoknimban tipegtem. Szépen egymás mellé tettem a cipő két tagját. Ő már ennél sokkal hanyagabbul tett, lerúgta magáról a sportcipőt, amivel feldöntött egy női csizmát is, de nem igazán zavarhatta. Nem nyúlt azért, hogy kijavítsa a hibát. - Várj... - majd az egyik szekrényben kezdett el kotorászni, és egy rózsaszín mamuszt rántott ki. - Tessék. És azt is vedd le. - bökött a szövetkabátomra. Letette elém a papucsot, én pedig engedelmesen szabadítottam ki magam. Sosem hittem volna, hogy ez egyszer majd velem előfordul... Már ő is megszabadult a bőrdzsekitől, a kezemből kikapta a vizes holmit, beleléptem a mamuszba, ő felvette a cipőmet, majd továbbtessékelt.
Egy nagy, hangulatos, fabútorokkal ellátott helyiség tárult elém hangulatos kandallóval, amiben fa parázslott. Akaratlanul is elmosolyodtam. Annyira beleéltem magam a látványba, a bőrkanapé mokkaszínébe, a kidolgozott faragásokba, hogy mire feleszméltem, Vicktor eltűnt. Hirtelen zavarban lettem....nem figyeltem merre ment. Megtapintottam a pulcsim....vizes. Teljesen vizes vagyok....átáztam.
- El! - majd egy ajtó irányába kaptam a fejem. A végzős egy törölközőt dobott felém.
- Li... - javítottam ki.
- Nekem El. - mosolygott. Mindegy. Figyelmen kívül hagyom, bár szokatlan.
Hátranyújtottam a kezem, a hajamat kezdtem el törölni két kézzel, a törölközővel dörzsölve.
- Mi az? - kérdeztem a srácot, aki csak zavartan elkapta a tekintetét.
- Semmi, semmi. Várj, adok ruhát.
- Állj meg! Nem beszélni akartál velem? - kérdeztem értetlenkedve.
- Gondolom addig nem akarsz kockásra fagyni. - majd elindult felfele a lépcsőn az emeletre. - Na....nem jössz? - kérdezte nevetve. - Kicsit otthonosabban is mozoghatnál.
- Kösz. - mormogtam az orrom alatt, majd utánaeredtem.
- Szóval.. - majd beronott egy ajtón, követtem.
- Van cicanadrág a táskámban! - kiabáltam utána, majd az előtérbe szaladtam, ahonnan hoztam is a nadrágot.
Egy fiúszobával találtam magam szemben, csak épp rendetlenség nem volt...sőt. Minden mattul a helyén. A könyvek a polcon, a plakátok egyenesen állnak a falon. A szekrényét előttem tárta ki. Ingek, pólók, nadrágok szépen felakasztva és a mellékpolcokra behajtogatva. Némi gondolkodás után felém nyújtott egy inget. Szép, kobaltkék színe volt, sötétebb vonalakkal, kockákkal....kész alkotás.
- Kimennél? - kérdeztem lányos zavaromban.
- Jaj....bocsi. - majd kihátrált, és becsukta maga után az ajtót, én pedig kapkodva téptem le magamról a vizes ruhát, és vettem magamra a szárazat. Nagyon jól esett a hosszú ujjú ing adta melegség, az illata is olyan kellemes volt... Teljes átöltözésem után jeleztem, hogy jöhet.
- Na, hallgatom...mit akarsz mondani? - az ing nagy volt rám, de úgy képzeltem el magam, mint a filmek női főszereplői, akiken nagyon romantikusan áll a ruhadarab. Én inkább zsákként képzelem magamon, de igyekszek természetes hatást kelteni.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni.....
- Ezért jöttünk idáig? - kérdeztem értetlenül.
- Te mondtad, hogy csak itt hallgatsz meg... - sóhajtottam. Ennyit még ott is elmondhatott volna.
- Megbocsátasz? - kérdezte közelebb lépve.
- Rosszul esett amit mondtál. - néztem kínosan körbe.
- Nem akartam...és nem is úgy gondoltam. Nem vagy csődtömeg....nem kell egyedül lenned. Nem gondoltam komolyan!
- És az, hogy nem kellek senkinek? - vettem nagy levegőt. Egészen közel jött, egymás tekintetét fürkésztük. Én vártam, hogy megalázzon. Őszintén, felvértezve vártam, hogy kifejezze, hogy csak a szánalom vezette. De hogy ő mire gondol....
- Ez nem igaz! Nekem kellesz....
Veca.~ Show Must Go On.. ;)
Sziasztok!
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar, de tényleg március van, és a sok málhás zsákot ledobtam a vállamról.
A napokban gyötrődtem eleget, hogy mi legyen....úgy érzem, mintha kicsit megkoptam volna, nem visz a képzelet, ilyenek....de nem akarok ettől megválni, ha csak egy ember is olvasná, már csak azért is folytatnám....egy olvasó azért csak akad... :)
Szóval nem állunk meg, elterveztem pár dolgot. :)
Egy reformmozgalmat "csinálok", lesz új design, és meg fogom változtatni a blog fejléci nevét.
A link az marad, ez csak természetes, viszont a blog nevet cserél.
Az oka az, hogy kicsit más irányba is elbillenteném a sztorit, erről már határozottabb elképzeléseim is vannak. :)
A blog új címe: Invincible.~
Ma este, esetleg holnap jön a folytatás.
Veca.~
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar, de tényleg március van, és a sok málhás zsákot ledobtam a vállamról.
A napokban gyötrődtem eleget, hogy mi legyen....úgy érzem, mintha kicsit megkoptam volna, nem visz a képzelet, ilyenek....de nem akarok ettől megválni, ha csak egy ember is olvasná, már csak azért is folytatnám....egy olvasó azért csak akad... :)
Szóval nem állunk meg, elterveztem pár dolgot. :)
Egy reformmozgalmat "csinálok", lesz új design, és meg fogom változtatni a blog fejléci nevét.
A link az marad, ez csak természetes, viszont a blog nevet cserél.
Az oka az, hogy kicsit más irányba is elbillenteném a sztorit, erről már határozottabb elképzeléseim is vannak. :)
Ma este, esetleg holnap jön a folytatás.
Veca.~
2014. november 30., vasárnap
Veca.~ A legkevésbé se jó hír.
Sziasztok!
Megígértem, hogy amint tudok folytatási időt, jelzek nektek.
Nos, sokat gondolkodtam. Örlődtem a nagy kérdésen: "Meddig kell szünetet tartanom?"
Elővettem egy naptárt, és elkezdtem megjelölni a tanulási időszakokat, a felvételis dolgokat, ilyenek.
Semmi jó hírem nincsen. Oda jutottam, hogy március.
Igen. Néztem az időpontokat, a tanulandó mennyiséget, számolgattam a szabadidőmet, gondolkodtam hogy mennyi időt tudnék Li történetére fordítani. Az "eredmény" az lett, hogy szinte semmi. Ha továbbra is a maximumot akarom nyújtani, akkor most egy hatalmas szünet van. Havi egy résszel nem sokra mennénk. Ezért márciusig nem fog rész megjelenni.
Ismét csak bocsánat, nem hittem volna hogy ez lesz belőle...szégyellem is magam.
Legyetek nagyon jók, tanuljatok, várjátok az ünnepeket, utána pedig a tavaszt.
Még jelentkezek! :*
Veca.~
Megígértem, hogy amint tudok folytatási időt, jelzek nektek.
Nos, sokat gondolkodtam. Örlődtem a nagy kérdésen: "Meddig kell szünetet tartanom?"
Elővettem egy naptárt, és elkezdtem megjelölni a tanulási időszakokat, a felvételis dolgokat, ilyenek.
Semmi jó hírem nincsen. Oda jutottam, hogy március.
Igen. Néztem az időpontokat, a tanulandó mennyiséget, számolgattam a szabadidőmet, gondolkodtam hogy mennyi időt tudnék Li történetére fordítani. Az "eredmény" az lett, hogy szinte semmi. Ha továbbra is a maximumot akarom nyújtani, akkor most egy hatalmas szünet van. Havi egy résszel nem sokra mennénk. Ezért márciusig nem fog rész megjelenni.
Ismét csak bocsánat, nem hittem volna hogy ez lesz belőle...szégyellem is magam.
Legyetek nagyon jók, tanuljatok, várjátok az ünnepeket, utána pedig a tavaszt.
Még jelentkezek! :*
Veca.~
2014. november 8., szombat
Veca.~ Imádat és szünet.... :) :(
Sziasztok!
Itt Veca, az író.
Lassan elérkezünk az ezer (ismétlem: ezer) oldalmegjelenítéshez. Nagyon hálás vagyok ezért, tényleg. Nagyon jól esik hogy ennyien olvassátok, jól esnek a pozitív visszajelzések, remélem a továbbiakban is működni fog ez így. :)
De, egész beszédes a cím. Sajnos nincs időm. De tényleg. Mára ígértem a részt, és nagyon szégyellem hogy nincs kész, és most egy ideig nem is tudok folytatással jönni.
Szüneteltetem a történetet. Lehet hogy egy hét, lehet hogy egy hónap. Nem tudom, fogalmam sincs. Sajnálom, nem így terveztem.
Mindenesetre, ha biztosat tudok mondani, mindenképp jelzek.
Addig is, ha szeretnétek velem beszélgetni privátban, lenne valamilyen kérdésetek (nem spoilerezek, csak ha úgy látom), vagy csak szeretnétek picit megismerni, elérhető vagyok a Facebookon, de e-mailben is elérhettek.
Facebook adatlapomért kattints IDE.
E-mail címem: avera10@freemail.hu .
De kérdezhettek a jobb oldalon látható chat-dobozban, vagy esetleg itt a bejegyzések alatt kommentben. :)
Ha úgy látom hogy sokat kérdeztek, akkor a folytatás előtt egy bejegyzés a kérdéseitekről és az én válaszaimról fog szólni. ;)
Legyetek jók, beszélgessünk, igyekszek vissza Li sztorijával! :*
Veca.~
Itt Veca, az író.
Lassan elérkezünk az ezer (ismétlem: ezer) oldalmegjelenítéshez. Nagyon hálás vagyok ezért, tényleg. Nagyon jól esik hogy ennyien olvassátok, jól esnek a pozitív visszajelzések, remélem a továbbiakban is működni fog ez így. :)
De, egész beszédes a cím. Sajnos nincs időm. De tényleg. Mára ígértem a részt, és nagyon szégyellem hogy nincs kész, és most egy ideig nem is tudok folytatással jönni.
Szüneteltetem a történetet. Lehet hogy egy hét, lehet hogy egy hónap. Nem tudom, fogalmam sincs. Sajnálom, nem így terveztem.
Mindenesetre, ha biztosat tudok mondani, mindenképp jelzek.
Addig is, ha szeretnétek velem beszélgetni privátban, lenne valamilyen kérdésetek (nem spoilerezek, csak ha úgy látom), vagy csak szeretnétek picit megismerni, elérhető vagyok a Facebookon, de e-mailben is elérhettek.
Facebook adatlapomért kattints IDE.
E-mail címem: avera10@freemail.hu .
De kérdezhettek a jobb oldalon látható chat-dobozban, vagy esetleg itt a bejegyzések alatt kommentben. :)
Ha úgy látom hogy sokat kérdeztek, akkor a folytatás előtt egy bejegyzés a kérdéseitekről és az én válaszaimról fog szólni. ;)
Legyetek jók, beszélgessünk, igyekszek vissza Li sztorijával! :*
Veca.~
2014. november 5., szerda
7. Érzelmek hullámában
Teljesen egyedül....olyan megnyugtatónak kéne hangozzon, számomra
most mégis túl egyedül. A szokásos árnyak amik mellettem vannak kezdenek
halványodni, de nem tudom mire vélni...talán Vicktor?....Dehogyis!
Gyorsan ki is vertem a fejemből azokat a veszélyes kósza
gondolatokat, emlékképeket, amik életre sarkallnak. Már rég elszakadtam attól a
fényesnek látszó világtól, nem fogok visszatérni, hiszen megígértem
magamnak...mindig eszembe jut a korai pillanat, amikor kijelentettem, hogy a
magány az én terem...
'- Miért nem beszélgetsz néha a többiekkel? - kérdezte édeskedve
az előttem álló igazgatónő...13 éves voltam. - Arra várnak hogy odamenj és
játssz!
- Nem akarok. - makacskodtam a játszótér padján ülve, magam elé
bámulva. Még csak rá se hederítettem. A zsebemben már jó ideje markoltam a
fülhallgatómat zenéért esedezve. De nem...előbb még egy prédikáció.
- De miért? - száját lebiggyesztette, nekem pedig kedvem lett
volna felállni és faképnél hagyni, de nem tehettem. A kezeim megkötve...
- Mert nincs szükségem társaságra. Sem az övékére, sem a Magáéra,
sem máséra. - válaszoltam tömören. Néztem a kortársaimat akik egymás haját
húzzák, hintáznak, nevetgélnek, fára másznak, hangosan hahotáznak. Nem vágyom
erre.
A nő elképedve nézett rám, majd fáradtan sóhajtott és elillant.'
Valószínűleg gyermeki hisztinek vette az elején, de rá kellett
jönnie hogy véresen komolyan gondolom. Igen. Az én világom.
- Szép reggelt Miss King. - lépett elém vidáman jelenlegi
igazgatóm. Ezt is imádom. Persze ez csak nyers szarkazmus, valójában nehezen
viselem ezt a nagy jó kedvet.
- Jó reggelt. - motyogtam.
- A tegnapi nap folyamán nem írta alá a jelenléti ívet a kései
érkezése miatt. Keresse meg Nathanielt, nála van a lista! - majd a DÖK terem
felé mutatott öreg, vaskos, de mégis ápolt bőrű mutatóujjával. Unottan
bólintottam, majd a szépen kimondott parancsra elbaggyogtam a kék színű ajtóig.
Sóhajtva kopogtam be. Kellett két másodperc, mire hallottam egy
"Szabad"-ot, ami egy valamit jelenthetett.
Lassan kinyitottam az ajtót, először csak a fejemet dugtam be.
Hatalmas felfordulás. Mindenfelé papírkupacok, jegyzettömbök, füzetek, minden
amit a lelki szemeink előtt láthatunk. Az íróasztal mögött pedig egy görnyedt
hátú szőke ifjú látható, aki ír. Egy kicsit még figyeltem. Szerintem nem
észlelte hogy bent vagyok. Beléptem, becsuktam az ajtót, erre felnézett. Szemei
alatt karika ült, arca sápadt. Ahogy felállt, feljajdult, az oldalához kapott,
nyújtózkodott.
- Szia. - köszöntem halkan. - Nem szeretnék zavarni..
- Szia. Nem zavarsz. - mondta fáradtan. Nagyot sóhajtott. - Miért
jöttél? - próbálta erősen fenntartani az érdeklődést, de nem ment.
- Izé...csak azt a jelenléti ívet jöttem aláírni, tovább nem is
zavarok.
- Ja, igen....a kérdőív. - majd kirántotta asztala fiókját,
kutatott, kutatott és kutatott. Még tovább. Még mindig... - Mindjárt megvan.. -
motyogta, majd pár másodperc múlva előhúzott egy papírt. Az íróasztal elé
sétált, varázsolt két kupac egymásra helyezésével annyi helyet, hogy alá tudjak
írni rajta. Felkapott egy tollat, majd közelebb invitált a jobb kezével. A
kacsómba nyomta az íróeszközt, majd a papír egy pontjára bökött.
- Oda? - kérdeztem ismét körülnézve.
- Igen. - kezdett türelmetlenné válni, szóval gyorsan odahajoltam
és aláfirkantottam a lapot.
- Köszi. - majd felkapta.
- Figyelj.. - kezdtem bele kicsit halkan, kínosan - Ne hozzak
neked egy kávét? - majd oldalra billentettem a fejem. A fiú vonalai
meglazultak, nem ráncolta a homlokát.
- Megköszönném. - szögezte le hálásan.
- Rendben...akkor... - majd hátam mögé mutattam a hüvelykujjammal,
miszerint mennék. Bólintott egyet, majd megfordult és ismét ment a székére,
vissza az asztal mögé, a papírok rengetegébe. Én pedig kimasíroztam, a
zsebemben lévő apróval siettem a büfé felé. Út közben Vicktor csatlakozott.
- Otthagytál. - emlékeztetett a tényre idegesen.
- Igen, azt tettem.
- Állj meg egy kicsit. Kérlek.. - mondta kicsit feldúltan.
Megtorpantam, mire elém állt.
- Hallgatom. - sürgettem. Szinte robogtam, menni akartam.
Nathaniel ott fog elájulni.
- Csak ... azt szeretném tudni....vagy mondani - próbálta
válogatni a szavait, hogy valami értelmeset kihozzon belőle - vagy mit tudom
én. - adta fel végül. - Csak annyi a kérdésem, hogy mit vétettem. -
idegeskedett, toporgott.
- Mert mit vétettél volna? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
Sóhajtott.
- Kerülsz.
- De az miért probléma? Te nem ismersz engem és fordítva. És ez
nem is fog változni..............
Tíz perc "beszélgetés" után sértődötten indultunk el
mindketten. Én az egyik irányba, ő a másikba. Idegesen dobáltam a pénzt az
automatába. Két kávé. Remek.
Gondolatoktól zúg a fejem. Olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez,
ami kicsit bánt. Bánt mert kimondtam, bánt mert megkaptam...két oldalról égető
érzés, amitől fehér arcom lángba borul, a vérnyomásom felszökik, megfájdul a
fejem. Két kávé. Két kávéért indultam. Az eredmény a két kávé, plusz keresetlen
mondatok, amik úgy jöttek mint a levegő. Természetből adódóan. Nem voltam
felkészülve. Nem számítottam rá. Meglepett. Ijesztő, elkeserítő érzés. Sose
hittem volna hogy megkapom a szín tiszta igazságot amivel tisztában vagyok,
mégsem akarom visszahallani. Más se büszke erre a gyávaságra, én se.
- Megjöttem. - rúgtam be a DÖK ajtaját kicsit megnyugodva.
Csend....némaság uralja az egész kis szobát, ahol még mindig oly' sok szemét
volt, hogy a kupacokat nem tudtam volna két kezemen észben tartani...Becsuktam
magam mögött az ajtót könyökkel, majd lassan az íróasztalhoz sétáltam.
Elmosolyodtam. Mintha ismerős lenne ez a
szituáció valahonnan, de nem is tudom...
Áthajoltam az íróasztalon.
- Nathanieel.. - suttogtam, miközben
gyengén rázogattam a vállát. - Ébresztő. - keltegettem kitartóan.
- Mi? Mi van? Hol vagyok? - kapta fel
hirtelen a fejét.
- Semmi baj, csak elaludtál. - hátha
megnyugtatja kicsit.
- És....mennyi az idő?- kapkodta riadtan a
fejét.
- Nyugi, körülbelül negyed órája hagytalak
itt. - tényközlés. Ez megy nekem.
- Ja, akkor nincs semmi baj. - majd
hátrahajolt nyugodtabban a székében.
- Nézd, itt a kávé. - böktem rá a műanyag
pohárban hozott éltető koffeinre.
- Köszönöm. - mosolyodott el. Nem lett
volna szívem itthagyni, tuti nem kelt volna fel egyhamar...akkor pedig a
papírmunka nem haladna semmit.
- Segítsek? - mutattam az ujjammal az
asztalon lévő egyik stóc felé. - Gondolom nem akarsz itt éjszakázni. Semmi más
dolgom nincs. - ez egy csendes elfoglaltság ahol egyedül lehetek a jól
megszokott kis hangokkal a fejemben, akikkel jobban ki sem lehetnék békülve.
- Megköszönném. - mosolyodott el hálásan.
- Nézd csak! - majd felpattant és a sarokban lévő hat kupachoz sietett. -
Rajtuk van az oldalszám. Rendszerezni kéne. Ez egy kupac első oldal - mutatott
az egyik stócra. - Ez egy mind második.. - és már máshol járt a keze.
- Okés.
Odasétáltam.
- A suliújság jövő hónapi kiadása.
- De az nem Peggy dolga?
- Nem. - nevette el magát. - Tudod, arra
hivatkozik hogy állandóan anyagot gyűjt.
- Mondjuk nem lehetetlen, ahogy
ismerem...mindegy. Akkor ez?
- Igen, ez. - majd hálásan mosolygott. Én
odahúztam egy széket a jó magas papírhegyekhez és elkezdtem összefogni,
Nathaniel pedig tovább csinálta a saját kis dolgát. Olyan jól esett a
hullacsend, hogy az valami hihetetlen. Elvoltam, de egy pillanatra mindig
mintha Vicktor idióta szavai visszhangoznának a fejemben. Ilyenkor mindig
valami másra gondoltam. Egy festményre, beleolvasgattam az anyagba, vagy
valami. Már az utolsó lapokat szedegettem. Fájtak már az ujjaim, meg kicsit a hátam.
Nathaniel adott egy kapcsolót, amivel szépen csatoltam össze az újságokat, hat oldalanként. Egymásra tettem kettőt-hármat hogy elférjek és ne is ömlesszem, a szőke szerint gyors vagyok.
Hirtelen nyílott az ajtó és két ember
lépett be rajta. Kentin és Vicktor nézett Nathanielre kicsit szúrósan. Észre se
vettek itt a sarokba...komolyan nem látnak. Ugye a férfiak, meg a megfigyelő
képességeik...én nem köszöntem, nem szóltam nekik hogy "Hé, tessék csak
nézni, én is itt vagyok!"
Pedig a feketét látva lett volna pár szép
mondatom ismét.
- Akkor hova mennek a padok a pincéből? - kérdezte Kentin nagyot sóhajtva.
- Ja, igen...A 'B' terembe vigyétek. - nézett fel Nathaniel a lapokból.
- Az újságok készen vannak? Vinni kéne őket. - toporzékolt Vicktor.
- Csak türelem. - szólaltam meg élesebb hangon, mire mindkét srác odakapta a fejét. - Sziasztok. - köszöntem végül, de inkább Kentin felé nézve, aki visszaintett, de Vicktor csak összeráncolta a homlokát.
- Jé, akkor ezért siettél ennyire el. - jegyezte meg nem túl udavrias hanglejtéssel.
- Tessék, itt vannak az újságok. - álltam fel.
- Köszi a segítséget. - mondta kicsit zavartan Nathaniel.
- Máskor is. - mondtam rá se nézve. Meglepő hogy ekkora a harag..igaz? Én sem hittem volna sose, de kihozta belőlem szimpla tíz perc alatt azt a féle haragot, ami hirtelen minden sérelmet összegyűjtött. Fájnak a sebek...
Megigazítottam felállva a felsőmet, miközben a három fiú épp egyeztettek. Gondolom az igazgató kapta el őket..
Kifelé menet két másodpercre megakadtam a végzős előtt, aki megmagyarázhatatlan folyamatokat indít el bennem. Szúrós szemmel kicsit megráztam a fejem, miszerint fog még neki fájni. Kacsintott egyet, de nem sok köszönet volt benne. Fagyos tekintet, ami próbálta érzékeltetni, 'mit is veszítettem'. Kár neki hogy semmit. Csak végre nem fog hozzám se szólni. Ne is tegye...
Aznap fáradtan, megviselten hagytam el az iskolát. Jól esett a csípős, friss levegő...
(Írói megjegyzés: Vészesen közeledik a blog a 900 oldalmegjelenítéshez, amiért nagyon hálás vagyok. Szinte leírhatatlan érzés, remélem továbbra is érdekelni fog titeket Li sorsa.
Mit mondhattak egymásnak a fiatalok? Mivel tudta Vicktor kivívni Elizabeth haragját? Mi újat mondhatott neki, amit eddig még a lány sem gondolt? Miféle felismerés tört belé?
Minden kiderül a következő részben, ami szombat estefele várható.
Addig is vigyázzatok magatokra, írjatok véleményt, jelezzetek nekem vissza. Építő kritikát szívesen fogadok.
Sziasztok! ^^)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)